Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a kormány, vagy legalábbis annak feje teljesen elrugaszkodott a valóságnak nem csak az értelmezésétől, de érzékelésétől is. Különben nem jönnének elő olyan javaslatokkal, amelyek egy elképzelt, idealista, naiv és a vezetők döntéseit áhítattal figyelő társadalmat feltételeznek.
Az ötlet, hogy a diplomások utólag fizessék vissza az állami kasszába jövedelmük egy részét, ennek a folyamatnak csupán a megkoronázása. Talán ott kezdődött, amikor létrehoztak egy alapot, ahová az államadósság csökkentésére szánt adományokat várják.
És folytatódott ott, hogy mindenkinek fel kell vennie a küzdelmet, harcot kell vívni minden ellen, amit kormányunk ellenségnek ítél meg. Most eltekintenék attól a – valós és elterjedt – véleménytől, hogy az állandó harc hangoztatása arra jó, hogy indokolhassák a jogállammal szembemenő lépéseket, hiszen háborúban mindent szabad.
Inkább arra csodálkozom rá, hogy ez a világnézet hol jelent meg eddig, és mi lett a sorsa.
A társadalmi szereplők állandó egyeztetésén, konzultációján majd megállapodásán működő államot korporatív államnak nevezi a politikatudomány. Van ilyen napjainkban is, de – nem véletlenül – neokorporatívnak hívják őket, mégpedig azért, hogy megkülönböztessék az elődöktől.
A neokorporativizmusra csak két példa, Ausztria és Norvégia. Mindkét országban háromoldalú tárgyalásokon alakítják ki a közös gazdaságpolitikai elképzeléseket, a konzultációkon ott vannak a kormány, a munkaadók és a munkavállalók képviselői. Ausztria és Norvégia abban különbözik egymástól, hogy nyugati szomszédunknál a munkavállalók erősebbek, az északi országban meg a munkaadók. De mindkét modell sikeresnek mondható, miközben nálunk, ugye, nem erről szól a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Inkább hasonlít a mások által elutasított elődökre.
Mert azokból több is volt. Két példa: Salazar Portugáliája és Mussolini Olaszországa. Ezekben a rendszerekben a munkavállalóknak vajmi kevés érdekérvényesítő képessége volt, így a kormány és a munkaadók (gyárosok, vállalkozók) egyezkedtek.
De nem a közös előnyök érdekében. A kormány kijelentette, mit vár el tőlük, és aki hajlandó volt az együttműködésre, az komoly előnyökre számíthatott. A többi ment a lecsóba.
És van még egy példa, habár ezt nem lehet a korporativizmushoz sorolni. A Rákosi rendszerben – majd még a Kádár rendszer első részében is – a társadalom minden rétegének együtt kellett küzdenie a kapitalisták, a spekulánsok ellen, és azért, hogy egyszer majd eljöjjön az „igazságos kommunizmus”.
A munkásokat munkaversenyre kötelezték, bizonyára vannak, akik emlékeznek a sztahanovistákra, akik képesek voltak többszáz százalékos teljesítményt nyújtani. És talán emlékeznek arra is, hogy „önkéntesen” kellett békekölcsönöket jegyezni, vagyis lemondani a jövedelmük egy részéről, azért, hogy gyarapítsák az államkasszát.
Nem állítom, hogy az Orbán-kormány ezeknek az elődöknek az utóda lenne. De azt igen, hogy ők is egy álomvilágot képzelnek el, amelyben mindenki egyszerre mozdul a vezető által kijelölt irányba. És mindezt az állandó ígérettel, hogy ettől az álomvilágtól csak néhány hét választ el.