Az Egyesült Államokban alapvetésnek számít, hogy az elnökválasztást a belpolitikai kérdések döntik el. Az átlag amerikait ugyanis nem érdekli Európa, Ázsia, a világ tőlük távol eső része. Azért most ez is szerepet játszhatott, úgy is mondhatnám, a galambok legyőzték a héjákat.

Hiszen Obama bejelentette, kivonja katonáit Irakból, Afganisztánból, meg akar békülni Iránnal, jobban bízik a tárgyalásos technikákban, mint az amerikai életeket és dollármilliárdokat követelő fegyveres jelenlétben.

Ami kétségkívül vonzóbb lehetett, mint Romney harcos kiállása, a republikánus jelölt keményebb fellépést akart Iránnal szemben, és folytatta volna a konfrontatív külpolitikai stílust. Nem véletlen, hogy Izrael az az ország, amelyik a legkevésbé örülhet most a demokraták győzelmének, mert a korábbi erőteljes, fegyveres amerikai támogatás csökkenni látszik, ami Izraelt is békülékenyebb magatartásra inti. Persze, majd a jövő mutatja meg, kinek is lett volna igaza.

De néhány szót a belpolitikáról. Obama négy éve alatt szakított a meggyökeresedett hagyományokkal. Nagy küzdelem árán bevezette a kötelező egészségbiztosítást, sokat tett az esélyegyenlőségért és a kisebbségi jogok érvényesítéséért.

Vagyis mindazt megcsinálta, amit a republikánusok és az ultrakonzervatívok elleneztek. Nem véletlen, hogy azokban az államokban érte el a jobb eredményeket, ahol színesebb a társadalom szociális összetétele, és ahol lazább az életfelfogás.

Romney ennek éppen az ellenkezőjét képviselte, ő a déli farmerek, olajmilliárdosok életfelfogását közvetítette. A blogszférában már meg is jelentek azok a kommentek, amik szerint a latinok és az afroamerikaiak választották meg Obamát, a „fehér amerikaiak”  inkább Romneyra szavaztak.

Ebbe a vitába nem mennék most bele, inkább a gazdasági részét nézném meg a dolgoknak. Obama továbbra is pórázon akarja tartani a gazdasági szereplőket, vigyázva arra, nehogy újabb válságba sodorják az országot. Romney viszont a vadkapitalizmus híve, és teljesen kivonná az államot a gazdaság szabályozásából.

Azt nem tudom, hogy ennek mekkora szerepe volt a választásokban, valószínű, hogy Obama gazdaságpolitikája nagyobb biztonságot ígért, mint republikánus ellenfeléé. Nem véletlen, hogy az európai országok többsége fellélegzett, mert egy újabb amerikai válság komolyan veszélyeztetné a kínlódó Európa helyzetét.

Éppen ezért nekünk is üdvözölni kellene Obama megválasztását, hiszen a biztonságosabb amerikai gazdaság Európán keresztül nekünk is nagyobb mozgásteret és kevesebb kockázatot jelent.

Persze, értem én, ha a magyar kormány nem jár örömtáncokat, hiszen a magát jobboldalinak és konzervatívnak nevezett Fidesz természetes szövetségesei a republikánusok lennének. De azért meg kell azt is nézni, hogy a magyar kormány gazdasági elképzelései inkább Obama nézeteihez közelítenek, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről.

Obama ettől függetlenül nem volt nagy elnök, és várhatóan ezután sem lesz az. Nem tartják jó taktikusnak, és a szemére vetik, hogy túlságosan akadémikus a gondolkodása. Úgy tűnik, az amerikaiak a kisebbik rosszat választották, ami azért ismerős érzés lehet nekünk is.

A köztársasági elnök lemondása körüli történések rosszkor jöttek az MSZP-nek, hiszen éppen azon a hétvégén tartották tisztújító közgyűlésüket. A médiafelületet így elvette tőlük a Schmitt-ügy, nem mintha olyan nagy lett volna az érdeklődés.

És nem mintha olyan jelentős dolgok történtek volna. Mesterházy elnök maradt, amit borítékolni lehetett volna, a kihívójának nem volt sok esélye. Ami talán pozitívum, hogy most már tényleg eltűntek az elnökségből a régi emberek, új és kevésbé ismert nevekkel találkozhatunk.

Szóval, a megújulásnak ez a része talán megy. A fontosabb viszont nem igazán. Gondolok itt az erkölcsi, etikai dolgokra, és a politikai magatartásra is. A szociknak – jogosan, persze – még sokáig szembe kell nézniük az elmúlt két évtized hagyatékával, a korrupciógyanúval, az önérdek hajszolásának vádjával.

Itt lenne az ideje, hogy szembenézzenek ezzel, és nem a struccpolitikába meneküljenek. Hogy amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Elkelne egy bocsánatkérés, mondjuk. És nem ígéretek, hanem bizonyítékok.

Mert ma már nincs politikai váltógazdaság, most éppen egy totális újraindítás előtt vagyunk. Amiben a baloldalnak, a jobboldalnak és a liberálisoknak is juthat szerep, de ehhez minden résztvevő szándéka és cselekedete kell.

A központi politikai erőtér ugyanis stagnálást jelent. Lehet, hogy vannak, akik ezt örömmel üdvözölnék, de ez nem vezet sehová. A világpolitika, az európai politika is gyökeres átalakuláson megy át, ha hazánk bezárkózik, akkor megint csak lemaradunk és kimaradunk.

Ezért kevés, ha az ellenzék csak akciózik, vagy mint a szocik, állandóan a megújulásról beszélnek, miközben szó sem esik konkrétumokról. Ennél már több kell, hogy az egyre terjedő politikai apátiából kirántsák az embereket.

Különben megáll az idő, és maradunk ott, ahol vagyunk. Az ötletelés, durcáskodás, ellenségeskedés világában. Ami nem éppen kecsegtető perspektíva.