Az Egyesült Államokban alapvetésnek számít, hogy az elnökválasztást a belpolitikai kérdések döntik el. Az átlag amerikait ugyanis nem érdekli Európa, Ázsia, a világ tőlük távol eső része. Azért most ez is szerepet játszhatott, úgy is mondhatnám, a galambok legyőzték a héjákat.

Hiszen Obama bejelentette, kivonja katonáit Irakból, Afganisztánból, meg akar békülni Iránnal, jobban bízik a tárgyalásos technikákban, mint az amerikai életeket és dollármilliárdokat követelő fegyveres jelenlétben.

Ami kétségkívül vonzóbb lehetett, mint Romney harcos kiállása, a republikánus jelölt keményebb fellépést akart Iránnal szemben, és folytatta volna a konfrontatív külpolitikai stílust. Nem véletlen, hogy Izrael az az ország, amelyik a legkevésbé örülhet most a demokraták győzelmének, mert a korábbi erőteljes, fegyveres amerikai támogatás csökkenni látszik, ami Izraelt is békülékenyebb magatartásra inti. Persze, majd a jövő mutatja meg, kinek is lett volna igaza.

De néhány szót a belpolitikáról. Obama négy éve alatt szakított a meggyökeresedett hagyományokkal. Nagy küzdelem árán bevezette a kötelező egészségbiztosítást, sokat tett az esélyegyenlőségért és a kisebbségi jogok érvényesítéséért.

Vagyis mindazt megcsinálta, amit a republikánusok és az ultrakonzervatívok elleneztek. Nem véletlen, hogy azokban az államokban érte el a jobb eredményeket, ahol színesebb a társadalom szociális összetétele, és ahol lazább az életfelfogás.

Romney ennek éppen az ellenkezőjét képviselte, ő a déli farmerek, olajmilliárdosok életfelfogását közvetítette. A blogszférában már meg is jelentek azok a kommentek, amik szerint a latinok és az afroamerikaiak választották meg Obamát, a „fehér amerikaiak”  inkább Romneyra szavaztak.

Ebbe a vitába nem mennék most bele, inkább a gazdasági részét nézném meg a dolgoknak. Obama továbbra is pórázon akarja tartani a gazdasági szereplőket, vigyázva arra, nehogy újabb válságba sodorják az országot. Romney viszont a vadkapitalizmus híve, és teljesen kivonná az államot a gazdaság szabályozásából.

Azt nem tudom, hogy ennek mekkora szerepe volt a választásokban, valószínű, hogy Obama gazdaságpolitikája nagyobb biztonságot ígért, mint republikánus ellenfeléé. Nem véletlen, hogy az európai országok többsége fellélegzett, mert egy újabb amerikai válság komolyan veszélyeztetné a kínlódó Európa helyzetét.

Éppen ezért nekünk is üdvözölni kellene Obama megválasztását, hiszen a biztonságosabb amerikai gazdaság Európán keresztül nekünk is nagyobb mozgásteret és kevesebb kockázatot jelent.

Persze, értem én, ha a magyar kormány nem jár örömtáncokat, hiszen a magát jobboldalinak és konzervatívnak nevezett Fidesz természetes szövetségesei a republikánusok lennének. De azért meg kell azt is nézni, hogy a magyar kormány gazdasági elképzelései inkább Obama nézeteihez közelítenek, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről.

Obama ettől függetlenül nem volt nagy elnök, és várhatóan ezután sem lesz az. Nem tartják jó taktikusnak, és a szemére vetik, hogy túlságosan akadémikus a gondolkodása. Úgy tűnik, az amerikaiak a kisebbik rosszat választották, ami azért ismerős érzés lehet nekünk is.

Bő egy hónappal ezelőtt írtam arról, hogy lassan ismertté válik a politika igazi arca, és az is kiderül, hogy a politikai elemzések csak egy vékony réteget karcolgatnak, így tulajdonképpen elkenik, elmaszatolják a lényeget.

Akkor nem is gondoltam volna, hogy a történések mennyire alátámasztják mindezt. És azt kell mondanom, pozitív irányba változnak a dolgok. Ugyanis egyre erősödik az országban a pártok feletti, civil aktivitás. Ami akár egy új politikai rendszer alapja is lehet, persze csak akkor, ha nem szállnak fel rá a kalandorok.

Mert nézzük csak meg, mi volt az igazi rákfenéje az elmúlt húsz évnek. Lehet velem vitázni persze, de úgy vélem, mindent felülmúlt a hatalomvágy, a másik fél lealázásának, megsemmisítésének szándéka. Még akkor is, ha az ország rokkan ebbe bele.

Ígéretspirálok, negatív kampányok, a politika kriminalizálása, az ellenfél démonizálása. Mindennek egyetlen célja volt: fokozni a hívekben a mások elleni gyűlöletet és erősíteni a ragaszkodást. Minden erre mutat, a kampányok hívószavai, a leegyszerűsített mondanivaló, az állandó harci készültség.

És ez be is jött politikusainknak. Tudatosan játszottak rá arra, hogy a magyar ember nem érti, és nem ismeri az igazi demokratikus elveket és játékszabályokat. Ami persze nem az ő hibája, lehetősége sem volt arra, hogy elsajátítsa ezeket. Így elfogadta azt, hogy vannak a jók és a rosszak, vannak a hazafiak és az idegenszívűek, stb.

És még mindig az a politikai osztály verekszik a fejünk felett, aminek ezt az egészet köszönhetjük. Mert lássuk be, a jelenlegi küzdelmek sem arról szólnak, hogy mi lesz az országgal, hogyan lehet ebből a katyvaszból kikeveredni. A hatalmon lévők éppen azon dolgoznak, hogy teljesen megsemmisítsék ellenfeleiket. Ha máshogyan nem megy, akkor kétes alapokon álló büntetőperekkel.

Az ellenzéknek meg semmi nem számít, csak annyi, hogy leváltsák az aktuális hatalmat. És, hogy ők üljenek a helyükbe. De arról egyetlen szó sincs, hogy mi lesz, ha ez mégis megtörténik. Borítékolom, ha a jelenlegi politika felállás marad, mondjuk, az erőviszonyok változásával, minden marad a régiben.

A görcsös ellenállás, a másik fél legyőzésének vágya, és ehhez a gátlástalan populizmus, a közhelyszintű kommunikáció, a gyűlölet intézményessé tétele, a szimpatizánsok felhergelése. És ugyanott maradunk, ahol vagyunk.

A formálódó civil világ egyelőre erőtlen, de a lehetőség megvan benne. De nem is ez a legnagyobb akadály, hanem az emberekben meggyökeresedett indulatok, érzelmek egyvelege. Ehhez viszont hosszú idő kell és értelem. Ami egyelőre nehezen érvényesül.

És hogy jön ehhez a politológia? Hát úgy, hogy az elemzők a mai napig is a régi sémák szerint gondolkodnak. A politikatudomány alapjait a régi, nyugati demokráciákban rakták le, oda érvényesek is. De nálunk azért komoly torzítást hozhat, ha mondjuk G. Almond politikai kultúra definícióiból válogatunk, vagy azon gondolkodunk, hogy a magyar választópolgárok a racionális vagy a szociális választói magatartás alapján döntenek-e.

Vagy azt elemezzük, hogy a szakpolitikai döntéseknél mennyire veszik figyelembe a társadalmi közép érdekeit, vagy, hogy milyen következtetéseket lehet levonni az időközi választásoknál az illékonysági index változásaiból.

Abban igaza volt Orbánnak, hogy véget ér az átmenet két zavaros évtizede. De nem úgy, ahogyan ő gondolja. Itt lesz a lehetőség, hogy egy új, valóban demokratikus rendszert építsünk ki, és ebben szerepük lehet a politikát tudományként művelőknek is.

No, nem mint politikai agitátoroknak, hanem mint segítőknek. Akik átadják tudásukat, tapasztalataikat, hogy kiépülhessen ez az új politikai rendszer.

Naiv és optimista vagyok, tudom. De azért jó hinni ebben.

Török arra reagált, hogy az atlatszo.hu megírta, a mai napig működik a Simicska-Puch tengely, mivel mindkettőjük neve felmerül egy ügyben, ami arról szól, hogyan lehet kiszivattyúzni a pénzeket a Szerencsejáték Zrt-ből.

Persze, rögtön jöhetnek a kommentek, hogy ezt mindenki tudja, és mindig is így volt. Azért pontosítanék. Nem tudjuk, legfeljebb sejtjük. És azt is, hogy a politika tulajdonképpen erről szól.

Az egyetemen azt tanítják a leendő politológusoknak, hogy a politika nem más, mint érdekek vezérelte folyamat, amelynek célja a hatalom megszerzése vagy megtartása. M. Weber jó régi megfogalmazása érvényes a mai napig, de ez is csupán a felszínen zajló folyamatokról szól.

Van egy megfogalmazás arra is, mit is csinál egy politológus. Olyan, mint egy kisfiú, aki a hangyabolyt figyeli, azt, hogyan mozognak abban a hangyák, melyiknek mi a feladata, hogyan működnek együtt, hogyan élik mindennapjaikat.

Nos, ez az a szint, ahol a politikai elemzések zajlanak.

De a hangyabolynak is van egy olyan része, ahová a kisfiú nem láthat bele. Akkor sem, ha – ne adj isten – egy bottal feltúrja a belsejét. Nem látja, hogy mit csinál a királynő, mikor választják ki a petékből a dolgozókat, a katonákat, a heréket. Hogyan kapnak eltérő gondoskodást, azért, hogy képesek legyenek ellátni későbbi feladataikat, és csak azokat.

Így a politológus megelégszik azzal, hogy a nagy nyilvánosság előtt zajló dolgokat figyelje és elemezgesse. Ami nem más, mint hogy elfogadja azt a feladatot, amit kiosztottak számára. És csak azt.

Ebbe a langyos tóba dobott most követ az atlatszo.hu. Mert ettől kezdve keresni kell az igazi mozgatórugókat, már ha komolyan vesszük ezt a szakmát. És ez rettenetesen nehéz dolog, mert érdekek sérülhetnek, és a politikusoknak a hatalom megszerzése, megtartása mellett nagyon erős az érdekérvényesítő képességük is, ráadásul törvényeket is hozhatnak.

De gondoljunk bele, mi lenne a sokat hivatkozott közvélemény reakciója, ha egyszer elkezdené valaki kiteregetni a szennyeseket. Felháborodna, jósolhatom. Védené a saját maga által preferált oldalt, gyalázkodással vádolná azt, aki kritizálja, ugyanakkor teljes mellszélességgel követelné a másik oldalt negatív színben feltüntető információkat.

Mert a társadalom nem más a politika számára, mint működési terep és energiaforrás. Nem a politikai cselekedetek tárgya és célja, csupán hivatkozási alap és eszköz. Nem csak Weber, de már Platón és Arisztotelész is felismerte mindezt.

Eddig, pontosabban tavaly tavaszig hallhatólagos megállapodás volt a két szembenálló oldal között. És ezért elégedtek meg az elemzők azzal, hogy a szakirodalom 30-40-60 évvel ezelőtti megállapításait vetítsék rá a jelen dolgaira, mondván, ők elvégezték a munkát.

Érdekes lesz, ha egyre több wikileaks vagy atlatszo.hu kezd el működni. Érzik ezt a veszélyt a politikusok is, ezért is van, hogy egyre erőteljesebb a mindent ellenőrizni és szabályozni vágyó szándékuk. Mert még a végén a szélesebb publikum is meglátja, milyen is a politika igazi arca.