Nem gondoltam volna, hogy egyszer vitába kell szállnom Bächer Ivánnal. De most muszáj, még ha ő nem is nagyon fogja olvasni ezt a kis írást. Bächer a nol.hu-n tegnap közzétett jegyzetében azt írja, hogy Orbán Viktort semmi más nem vezérli, csak a saját zsebe. És, hogy ezen kívül semmi más nem érdekli.

Szerintem ez így túl egyszerű. Jó, persze, gyarapodik a miniszterelnök és családja vagyona, de ezt ő inkább kellemes mellékhatásnak tekinti, ami amúgy jár neki, hiszen úgy érzi, az elmúlt évtizedekben folyamatosan a haza üdvén dolgozott, és ezért azért jár némi ellenszolgáltatás.

De Orbánnak küldetéstudata van. Az volt már a 90-es évek elején is, semmi más nem vezérelte, mint hogy hatalomra kerüljön. Ezért döntött úgy, hogy felhagy a liberális nézetekkel, és jobbra, a konzervatív oldalra csúszik át, mert az MDF zuhanása után ott látta esélyét, hogy nagy kormánypártot csináljon a Fideszből. Először a kisgazdákkal és az MDF-fel, majd később a KDNP felé kacsintgatott, 2006-ban már velük indult a választásokon. Kellett az ideológiai töltet, hiszen neki olyan soha nem volt.

Amikor 2002-ben elveszítette a választásokat, úgy érezte, hogy sötét és alattomos erők szövetkeztek ellene, ellene, akinek az a hivatása, hogy miniszterelnök legyen, mint ezt egy interjúban ki is fejtette. Ezek a sötét erők aztán nyolc évig tartották őt elzárva a hatalomtól, pedig meg volt győződve arról, hogy az őt illeti, Hiszen ki mást, mint azt, akinek történelmi feladata, és küldetése, hogy vezesse ezt a népet.

2010-ben valóra vált az álma, ő valószínűleg úgy érezte, hogy győzött az igazság. Ezért volt, hogy megfogalmazták a NENYI-t, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét hirdették meg, hogy villámgyorsan nekiálltak új alkotmányt írni, amit azért neveztek el alaptörvénynek, hogy szakítsanak a múlttal.

Orbán szerint a magyar nép a hosszú küzdelem után végre megtalálta igazi vezérét, így szakítani kell mindennel, ami akkor történt, amikor őt megfosztották a hatalomtól. És úgy érezte, joggal várja el, hogy ünnepeljék és tiszteljék őt, hiszen hosszú küzdelem után a kezében az eszköz, hogy történelmi tetteket hajtson végre. Minden más ebből következik.

Szerintem megdöbbenve szembesült azzal, hogy a jobboldali többségű Európai Parlamentben nem fogadták őt megkülönböztetett tisztelettel. És azzal is, hogy az Európai Bizottság csuklóból utasította el első gazdasági tervét, miszerint engedélyezzék, hogy 7-8 százalékra elengedje a költségvetés hiányát. Ha ezt engedélyezik, nincs különösebb gond, és nyugodtan lehet elmúltnyolcévezni.

Nem jött be, nem vette számításba, hogy Európa rendesen bepánikolt az ír, az izlandi és a görög események után, és nem volt hajlandó engedni. Ebből aztán következtek az ad-hoc jellegűm át nem gondolt, pillanatnyi megoldást jelentő lépések, amikkel még mélyebbre fúrta magát az ország a recesszióba.

A politikában nincs értelme a mi lett volna ha.. jellegű kérdéseknek. De biztos vagyok abban, hogy ha ma Európában és főleg Magyarországon a kozmopolitizmus, a liberalizmus lenne népszerűbb ideológia, Orbán lenne az első, aki ezeket a zászlókat lobogtatná.

Semmi más szándéka nincs, mint hogy történelmi tetteket hajtson végre, és belekerüljön a történelemkönyvekbe. Mert neki küldetése van, ez a feladata. Semmi más nem számít.

Nem múlt el nyomtalanul Orbán Viktor egy héttel ezelőtti látogatása a szombathelyi kormánypárti képviselők feje fölül. Nem csupán azokra a fotókra gondolok, ahol büszkén pózolnak a miniszterelnök aurájának szélén, és nem is csak a látogatás közben tett bejelentésekre, amiket sietett üdvözölni a közgyűlés Fidesz-frakciója.

Hanem a stílusra. A szerdai közgyűlés elején olyan történt, amire eddig nem volt példa. Puskás Tivadar polgármester jó tíz percig sorolta az elmúlt egy hónap sikereit, eddig megelégedtek azzal, hogy írásban számoljanak be a két ülés közti eseményekről.

Persze, ez nem a képviselőknek szólt, ők jól tudják, mi történt és miért. Elsősorban a sajtónak, mégpedig azért, hogy ezek az események, bejelentések még egyszer megjelenjenek a helyi sajtóban. Meg, persze, azoknak a választópolgároknak, akik nézték a netes közvetítést, azért, hogy jobban agyukba vésődjenek ezek a dolgok.

De ott volt a polgármester stílusváltása is. Eddig konszolidált, békülékeny volt, sőt, nem felejtette el megemlíteni, ha az előző városvezetésnek is szerepe volt valamilyen, most megvalósult sikerben. De a közgyűlésen keménykedett, simán elvette a szót a győzelmi jelentéseket kritizáló ellenzéki képviselőktől.

És ez a konfrontatív stílus meg is maradt egy darabig, egészen addig, amíg ki nem esett szerepéből, a hosszú ülés vége felé ismét természetes mentalitása kerekedett felül.

Amíg azonban ezeket be lehet tudni a politikai marketing előretörésének, addig voltak itt komolyabb dolgok is. Emlékezzünk csak, hogy az országgyűlésben a húzós ügyeket egyéni képviselői indítványként terjesztik be, sokszor az utolsó pillanatban állítanak be kötetnyi mennyiségű módosító javaslattal. Ha ezeket az ügyeket a kormány terjesztené be, akkor a törvény szerint hosszú egyeztetési folyamatot kellene indítani, az egyéni indítványokra ez nem vonatkozik.

Ráadásul így sem az ellenzék, sem a sajtó nem tudja érdemben elemezni és adott esetben kritizálni a javaslatokat. És ez most fokozottan megjelent a szombathelyi közgyűlésben.  Az egyik legfontosabb napirendi pontról, a járási hivatalok kialakításáról, és a vagyonátadásról szóló előterjesztést sem adták ki időben, sőt az ülés elején még sokszorosították azt.

Így a Fidesz-többségen kívül más nem nagyon ismerte, mi van abban, és miről is fognak szavazni. Pedig a városvezetés részéről többször is elhangzott, hogy hosszú és komoly munka eredménye a javaslat, mégsem látta azt senki.

Mint ahogyan a Városfejlesztési Kft. sorsáról szóló anyagot sem. Ezt ráadásul zárt ülésen tárgyalták, így a sajtó most csak találgathat, egy dolog biztos, hogy az ügyvezetőt közös megegyezéssel menesztik, és hathavi bérét kapja meg végkielégítésként.

Persze, könnyű dolga van a Fidesznek az országgyűlésben és a közgyűlésben is, meghatározó többségük miatt simán átnyomnak mindent a parlamenten és a testületen is. Ez a nyilvánvaló arrogancia eddig Szombathelyen nem volt érzékelhető, az országgyűlésben persze igen, és most itt is megjelent.

Azt hiszem, jogos a feltételezés, hogy Orbán (vagy Hende Csaba) csapata kezelésbe vette a helyi politikusokat. Kíváncsian várom, hova fajul ez az egész.

Persze, némi malícia volt bennem, az első mondat írása közben. Ez az egész kijelentés ugyanis nem más, mint hogy hivatkozási alapot teremtsen a fő mondanivalójához, mármint, hogy el kell gondolkodni az elnöki rendszeren.

Nézzük meg ezt a jóléti állam, munkaalapú társadalom szembeállítást. A jóléti állam klasszikus fogalmában azt jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye jó, magasak a bérek, az állam nagyon sok szolgáltatást (egészségügy, oktatás, kultúra) ingyen, vagy minimális térítés ellenében nyújt állampolgárainak. Ám ennek van ára is, a magas adók, amit az állampolgárok be is fizetnek, mert látják az ellenszolgáltatást.

A jóléti állam valóban gondokkal küzd, de ezek nem most jelentkeztek, hanem jó harminc éve. Ez a konstrukció magában foglalja az állam magas szintű beavatkozását a gazdasági, pénzügyi folyamatokba, sőt, a gazdasági szereplők (cégek) nagy része állami, vagy részben állami tulajdonban is van.

Ennek a modellnek, amit akár keynesizmusnak is nevezhetünk, a válsága már a 80-as években elkezdődött. Az ok egyszerű: a technikai fejlődés, elsősorban az infokommunikációs téren, a transznacionális vállalatok (nálunk inkább multiknak hívjuk őket) megerősödése. Magyarul: a globalizáció.

A globalizált térben ugyanis az állam nehezen boldogul, ha gazdaságot, cégeket is kell irányítania. Az állam alapvető tulajdonsága az, hogy lassú. Mire végigmegy egy döntés a bürokrácián, az már el is avul.

Ezt a problémát először az Egyesült Államok és Anglia ismerte fel. A baloldalinak nem mondható Ronald Reagan és Margaret Thatcher szakított először a Keynes-féle jóléti modellel, ám ők az állam szerepvállalásának csökkentésében látták a megoldást. Ezt nevezték el neoliberalizmusnak, amit Nyugaton inkább neokonzervativizmusként emlegettek.

Ennek a lényege az állam kisebb szerepe, a privatizáció, a gazdaság erősítése, a jóléti szolgáltatások csökkentése, illetve fizetőssé tétele. Ha Orbán erre gondolt, mint munkaalapú társadalomra, akkor jó úton jár, csak néhány évtizeddel elkésett.

(Zárjelben jegyzem meg, ez még nem lenne probléma, úgy tűnik, minden társadalomnak végig kell járnia az evolúciót. A Nyugatnak erre bő kétszáz éve volt, nekünk eddig bő húsz. Ebből a szempontból nem vagyunk lemaradva.)

A bő négy éve zajló pénzügyi, gazdasági válságnak nem ez a modell volt az oka, hanem a pénzpiac felelőtlen, gátlástalan magatartása. A globális pénzpiacra ma már nincs ráhatása egyetlen kormánynak sem, az működik a saját érdekei szerint, nincs tekintettel még az államcsődökre sem.

A válság utáni, nyugati államosítás csupán a bajba került bankokat, biztosítókat érintette, de a megállapodások szerint ezekből is ki fog farolni az állam, amint rendbe teszik őket. A bankokra ugyanis szükség van, nélkülük egyetlen gazdaság sem működőképes. Ma már nem csak a beruházások, de maga a termelés is hitelek segítségével történik.

Ha mindezt végiggondoljuk, így már kevésbé érthető Orbán kijelentése. Nálunk ugyanis éppen fordított folyamat játszódik le, államosítunk, szétterítjük az állami szerepvállalást, emeljük az adókat, és egyre inkább a fizetős kategória felé csúsztatjuk a közszolgáltatásokat (felsőoktatás, egészségügy).

Úgyhogy, ezt az egész kijelentést nem lehet másnak tekinteni, mint egy lufinak, amit fel kellett röptetni. Tesztelvén a közvéleményt. Hiszen ki nem örül annak, ha kis országunk ad tanácsokat a nagy, fideszes terminológia szerint kizsákmányoló, és egy vidéki kócerájt elvezetni sem tudó Európai Uniónak.

Ez csak a politikai játék része, kell valami gumicsont. Persze, egy félmondattal azért ki kell fejeznem reményemet, hogy a munka alapú társadalom Orbánnál nem közmunka alapú társadalmat jelent.

Ennél fontosabb az elnöki rendszer említése, mint ami kívánatos lenne. Kis szarkazmussal azt is írhatom, ennél szabadabb keze Orbánnak már nem lesz, mint most van. A parlamenti kétharmaddal azt visz át akár ez nap alatt az országgyűlésen, amit csak akar. A fékek és ellensúlyok rendszerét már kiiktatta, pedig a nyugati mintájú elnöki rendszerekben ez nagyon működik.

Hacsak nem Putyin Oroszországára gondolt, ami érthető is némileg, hiszen rokon nép, félázsiai származékok ők is, mi is, mint ezt nem is olyan régen megtudtuk.

Mire kellene akkor Orbánnak az elnöki rendszer? Valószínűbb, hogy a négyévenkénti választások eredményeit akarja súlytalanná tenni. Úgy látszik, még az új választási törvénnyel lejtőssé tett pályát sem érzi elég biztosnak ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát.

De idáig talán nem menne el. Inkább a közbeszédet akarja tematizálni, hogy inkább ezzel foglalkozzon a média, és az egyre erősebb blogszféra. És ne más ügyekkel foglalkozzanak.

Most jövök rá, én is ezt teszem, ahelyett, hogy mondjuk az IMF bűnbakként való beállításával, az EU elleni hangulatkeltéssel foglalkoznék, vagy azzal, hogy Orbán elszólta magát: az IMF hitel azért is kell, hogy a lejáró adósságokat finanszírozni tudjuk.

Ügyes.

Bajnai Gordon visszatér a politikába, és október 23-án jelenti be ezt a Milla rendezvényén – írja a hvg.hu. A lap által idézett elemzők szerint Bajnai célja az, hogy létrejöjjön a parlamenten kívüli ellenzéki szervezetek összefogása, és az MSZP-t is együttműködésre kényszerítse.

Sokan leírták már, a Fidesz által összetákolt új választási rendszerben csak az ellenzéki összefogás hozhat bármilyen reményt az Orbán-kormány leváltására. Eddig csupán a Milla és a Szolidaritás jelezte, hogy erre készek, de az MSZP-től távol tartanák magukat, az LMP még keményebben fogalmazott, ők nem szövetkeznek a szocialistákkal.

Az MSZP-sek egyébként – úgy tűnik – meg vannak győződve arról, hogy a kormányváltás egyedül is sikerülhet nekik, ahogyan nemrégiben olvastam valahol, ha Mesterházy reggel belenéz a tükörbe, a következő miniszterelnököt látja.

Tegyük fel, hogy az MSZP reményei bejönnek. Nem valószínű, de tegyük fel. Ekkor tulajdonképpen folytatódna a közel húszéves váltógazdálkodás, egyre mélyebbek lennének a politikai árkok, és egyre nagyobb a kölcsönös gyűlölet. Valószínűleg ezt is meg akarja előzni Bajnai, amellett, hogy nem akarja magán viselni a szocik egyes rétegekben a mai napig érezhető elutasítását.

Mert mire is készül? A Milla és a Szolidaritás közös rendezvényén bejelenti, hogy visszatér a politikába, amihez egyébként megvan a háttere is, a Haza és Haladás Alapítvány az elmúlt években rengeteg, valóban figyelemreméltó szakpolitikai elemzést és programot készített.

Ráadásul Bajnai – hiába az ellene zajlott, és most valószínűleg megújuló hecckampány – nem járatta le magát, kormányzati tevékenységét még Orbán is megdicsérte, igaz, csak külföldön.

Így a szociknak azzal kell szembesülniük, hogy tényleg egyedül lesznek, és ez a lépés rákényszerítheti őket arra, hogy beálljanak Bajnai mögé. Ezzel azt is kommunikálhatják, hogy nem a hatalomvágy, hanem az ország érdekei vezetik őket. A parlamenten kívüliek is közölhetik, hogy nem hódoltak be az MSZP-nek, hiszen ők Bajnait támogatják, a szocikkal egyenlő partnerként.

A közvélemény-kutatási adatokból az mindenesetre lejön, hogy az MSZP nélkül nem lehet leváltani a Fidesz-kormányt, a széles összefogás pedig a társadalmi bázis miatt fontos. Így talán az LMP is belátja, hogy elegáns távolságtartása csak az 5-6 százaléknyi mandátumra lesz elég, már ha egyáltalán.

Bajnai talán úgy látja, hogy ez a megfelelő megoldás, egy igazi win-win játszma, legalábbis a demokratikus ellenzéki oldalon. Maximum nem lesz miniszterelnök Mesterházyból. Na, bumm.

Sok minden történt a hosszú, forró nyárban, és sokáig hallgatott ez a blog. Nem azért, mert nem lett volna miről írni, sőt. Csak egyszerűen kapkodtam a fejemet, és ámultam a történéseken, mert egyszerűen hihetetlenek voltak. De nem hagyhatom, hogy a politika úgy folyjon el mellettem, hogy még csak meg sem próbálok egy kis kavicsot vetni belé.

És íme, eljött az idő, most, hogy Gyurcsány úgy gondolta, nagy beharangozással előkészített éhségsztrájkba kezd a Kossuth téren. Éppen ott, amit néhány éve éppen miatta foglaltak el, és szartak, hugyoztak össze. De nem is a helyszín a lényeges.

Hanem maga az akció. Mert, hogy amikor ezt ő – vagy valamelyik tanácsadója – eldöntötte, egyszerűen nem vette figyelembe a való világ eseményeit. Nevezetesen azt, hogy egy ilyen akció akkor sikeres, ha az akciózó örvend némi népszerűségnek. És szimpátiát tud kelteni maga, és ebből adódóan az ügy iránt.

Hát, ez nem jött be, néhány nyugdíjastól, meg néhány ellendrukkertől eltekintve. De miért is? Gyurcsány azt hiszi, hogy őt elismerik, hogy számolnak vele, hogy rövidesen komoly tábora lesz. Egyszerűen nem lép ki a saját kis világából, ahol a hozzá kötődő és tőle függő párttársak ezt sulykolják az agyába. És ezért számára ez a valóság.

Éppúgy, mint Orbán, igaz, a miniszterelnöknél éez már sokkal súlyosabb fokozatot ért el. Szemrebbenés nélkül hamisítja a tényeket, állít mindenki által ismert valótlanságokat. Mert azt hiszi, ő ezeket valósággá tudja tenni, csak akarni kell, és elég, ha állandó harcban áll az ellenséggel. Ami lehet Gyurcsány, Bajnai, EU, IMF, tökmindegy.

Neki sincs sok kapcsolódása már a valósághoz, a különbség annyi, hogy Gyurcsánynak talán van még esélye, hogy ezzel szembesüljön. Figyelem, nem azt írtam, hogy hatalomra kerüljön, hanem rádöbbenjen a valós helyzetére. Orbánnak már nincs, ő már átköltözött az unortodox Mátrixba, ahonnan nincs visszatérés.

Össze van kötve kettőjük sorsa. Talán van, aki emlékszik rá, hogy a szocik annak idején – állítólag – a harcos, lendületes, karizmatikus Orbán ellen emelték fel, és állították ki Gyurcsányt. Fel is vette a harcot, győzött is, de bele is bukott. És ezzel vissza is adta a hatalmat Orbánnak. Tiszta sor, egyszer az egyik, egyszer a másik, van ilyen Unortodoxián kívül is.

De közeledik a vége. Már mindketten egy másik világban élnek, elszakadva a valóságtól, pretoriánusokkal véve körbe magukat, mint annak idején a késő római császárok. Elzárva a véresen komoly dolgoktól.

Gyurcsány szép lassan nevetségessé teszi magát, és nemsokára Orbánnak is ez lesz a sorsa. Már ez is lenne, ha nem ő irányítaná ezt az országot, és mindez nem lenne véresen komoly. Igazi shakespeare-i küzdelem. A tragikomédiák közül.

Akár még igaza is lehetne Selmeczi szóvivőnek abban, hogy a gazdasági válságból a pártok is vegyék ki a részüket. Orbán Viktor csütörtökön beszélt arról, hogy 2013-ban és 2014-ben vonják meg a pártoktól az állami támogatást.

A támogatást mindig a legutóbbi országgyűlési választások eredményei alapján osztják el, az elért eredmények alapján. Azt viszont kevesen tudják, hogy nem csak a parlamentbe bekerült pártok kapnak támogatást. Azok is, amelyek nem érik el ugyan az 5 százalékos parlamenti küszöböt, de a listán legalább 1 százalékot szereztek. Mondjuk, ennek nincs különösebb jelentősége jelen esetben, de ez a támogatásara szolgál, hogy a látható támogatottsággal rendelkező parlamenten kívülieknek is legyen esélyük a megmaradásra.

Az elmúlt két napban sokan írtak arról, hogy a pénzmegvonás hogyan teszi tönkre az ellenzéket. Hát, nagyon, ez kétségtelen. A pártok költségvetésének meghatározó részét fedezi az állami támogatás, persze, vannak eltérések. A Fidesz büdzséjének 85, a KDNP költségvetésének 90 százaléka származik az államtól. A Jobbiknál ez 89, az LMP-nél 88 százalékban jelentkezik. Egyedül az MSZP tudott több külső támogatást mozgósítani, náluk 65 százalékot jelentett tavaly az állami apanázs.

Persze, ezeket az adatokat fenntartással kell kezelni, hiszen a pártok hallgatólagos beleegyezése miatt átláthatatlan és követhetetlen a pártfinanszírozás minden részlete. De kétségtelen, hogy állami támogatás nélkül a vegetálás szintjére kerülnének a pártok, esélyük sem lenne arra, hogy bent maradjanak a köztudatban, a parlamenti szereplés ehhez kevés.

Azért zseniális a húzás, mert úgy tűnhet, hogy a Fidesz saját magán szorít a legnagyobbat, hiszen ők jövőre közel egymilliárdos összegről mondanának le. És most nyugodtan, hátradőlve mosolyoghatnak azon, hogy az ellenzék harsányan tiltakozik, amin aztán a választópolgárok jól felháborodnak, mondván, a pártok az államon élősködnek.

A Fidesznek, persze, nincs aggódnivalója, hiszen az állami megrendeléseken felhizlalt oligarchájuk nemzeti nagytőkéseik simán kipótolják a kiesett bevételt. A pártok mögött mindig is volt holdudvar, akikkel win-win alapú játékot játszottak. Vagyis mindkét fél profitált belőle.

Dávid Ibolya korábbi kijelentésének biztosan volt valós alapja. Az MDF egykori elnöke azt mondta, a kormánypártok és az ellenzék 70-30 arányban osztoznak az állami költségvetésből szivárgó pénzeken. Mostanra viszont ez az arány a 100-0 arány felé közelít, a Fidesz mindent visz.

Így valóban ellehetetlenülnek az ellenzéki pártok. Úgy tűnik, a Fidesz Orbán Viktor nagyon fél a 2014-es választási vereségtől, és mindent elkövet, hogy előre eldőljön a verseny. A választókerületek átszabása, a választási törvény módosításai, és most az állami finanszírozás befagyasztása mind ebbe az irányba mutatnak.

De ne legyenek kétségeink, könnyen lehet, hogy a ciklus végén gyorsan módosítják ismét a törvényt, és visszaállítják az állami támogatást, de csak akkor, ha az több hasznot hoz nekik, mint ellenfeleiknek. Mint ahogyan tették ezt a „pofátlan” végkielégítések 98 százalékos különadójával. 2014-től ez már nem érvényes, mert akkor kell majd a saját embereik egy részét végkielégíteniük, hiszen jóval kevesebb országgyűlési képviselő lesz. És a j mamelukokat nem engedhetik el kistafírungozás nélkül.

Lehet, hogy a saját frakció lázadt fel, hiszen a fegyelmezett egység már jó ideje repedezik a lokális érdekek sérülései miatt. És már az elmúlt napokban jöttek a hírek arról, hogy egyre többen várják SP lemondását, így ki kellett békíteni a lázongókat.

Lehet, hogy a miniszterelnök sem akar már több támadási felületet adni a nemzetközi sajtónak, épp eleget kapott már az elmúlt másfél évben. De bárhogyan is történt, SP az után jelentette be lemondását, hogy Orbán Viktor meglátogatta őt.

Nem is olyan régen még úgy tűnt, Orbán kihátrál a felelősség alól, hiszen pénteken azt mondta, a köztársaság elnökét nem lehet leváltani. És hogy elfogadja Schmitt döntését, ha maradni akar. Könnyen lehet, hogy ennek módját rá is bízta, ám Schmitt nem teljesített jól.

Orbán egyébként pénteken határozottan elkülönítette a kormányt és a köztársasági elnök legitimációs ügyét, ezzel a felelősséget is áthárítva magáról. Még azt is el tudom képzelni, hogy terveiben benne volt az elnök menesztése, de előtte kíváncsi volt arra, mit is reagál a közvélemény, ha SP marad hivatalában.

A felháborodott reakciók miatt, és a valószínűleg külföldről is kapott kritikák miatt úgy döntött, lépni kell, ennek az eredménye a mai lemondás.

Orbán jól tudta, mit csinál, és az országgyűlési felszólalások tükrében már látható is a kommunikációs stratégia. Először is arról szól, hogy a kormány és a kormánypárt ártatlan az ügyben. A két Schmitt-interjú azt erősítette, hogy SP egy karakán, megvezetett ember, aki nemtelen támadásoknak esett áldozatul, de ő megbocsátó és különben is bizonyítani akar.

A mai kormánypárti felszólalások pedig arról szóltak, hogy az ellenzék az, aki itt gonoszságokat művel, különben is, nekik is biztosan van vaj a fülük mögött. És hogy szégyelljék magukat.

Nem kizárt, hogy ez a stratégia a jobboldali szavazók között eredményes is lesz. És ebben az esetben Orbán több legyet üt egy csapásra. Megszabadul a már kényelmetlenné vált SP-től és erősíti a saját táborát.

Sok mindent lehet mondani Orbánról, de az biztos, hogy a politikai játékban kiváló taktikus és stratéga. Ezt már sokszor bizonyította.

Miközben tegnap este hallgattam a Schmitt interjút, először azon járt az eszem, hogy tudja-e az államfő, és tudják-e a Fidesz vezetői, hogy itt most éppen intézményesítik azt a mutyira alapozó uram-bátyám rendszert, ami több mint száz éve jelen van hazánk közéletében, akárhány rendszerváltás is volt közben.

Mert az interjú mindenről szólt, csak a lényegről nem. Egy köztársasági elnök ugyanis nem egyszerű politikus. Egy politikusnak a támogatók elnézik, ha ügyeskedik, az más kérdés, hogy ellenfelei számára így támadási felületet is nyújt. De ez beletartozik a politikai versengésbe, ami azért nem hajaz lányiskolai szabadidős foglalkozásra.

Kínálkozik egy jó kis párhuzam, nem is hagyom kihasználatlanul. Orbán Viktor már a tavalyi első európai parlamenti kanosszajárás óta Magyarországgal, a magyar nemzettel azonosítja magát, és azt mondja, itt most az országot és népét támadják.

Persze, ő is tudja, hogy ez nem igaz, de hazafelé nagyon jól hangzik ez, fel lehet használni a saját tábor kohéziójának erősítésére, és lehet új ellenségképet keresni, saját magát áldozati bárányként feltüntetni.

De a miniszterelnöki szék politikai pozíció. A politikai verseny (választások) eredményeként került a pozícióba, és ő felel a kormány tevékenységéért. Így természetes, hogy a politikai küzdelmekben kap hideget, meleget, támogatást, elutasítást, kritikát, biztatást.

Amikor őt kritizálják, a kormányt és annak tevékenységét kritizálják, nem az országot. Hiszen az ország nem csak a kormánypártokból és azok támogatóiból áll. Legalábbis a demokráciák felől nézve így néz ki a dolog.

A köztársasági elnök pozíciója azonban teljesen más. Elvileg őt konszenzussal, vagy legalább konszenzusközeli alkukkal kellene megválasztani, hiszen ő fejezi ki a nemzet egységét, a pártok felett áll, és képviseli az országot. Igen, ő tényleg az egész országot képviseli.

Éppen ezért az egész Schmitt-ügynek és az akarnok hivatalban maradásnak kifelé, a nemzetközi politika felé van nagyon rossz üzenete. Hiszen már most is rossz híre van hazánknak, de – min fentebb részleteztem – a kormánykritika nem minősíti le az egész országot. Az államfői tisztség és tisztesség ilyen fokú amortizációja viszont igen.

Mindezek mellett minden felmérés, vizsgálat azt mutatja, hogy Magyarországon nő a korrupcióveszély, miközben eddig is magas szinten volt. Hogy a kormány és a parlamenti kétharmad által okozott demokráciadeficit az uram-bátyám Móricz által többször megírt világának kedvez. És most erre tesz rá egy jó nagy lapáttal a Schmitt-ügy. Amiből még akár jól is kiszállhatott volna Schmitt, de ezt a lehetőséget tegnap elszalasztotta.

És miért? Szerintem rövidlátó politikai okok miatt. Kezdjük azzal, hogy SP Orbán Viktor embere, a kormányfő volt, aki személyesen javasolta, miközben még a Fideszen belül is voltak ellenzői. Ha most Schmitt lemondana, akkor az személyesen Orbán Viktor veresége lenne, ezt pedig nem engedheti meg magának. Egyébként megengedhetné, hiszen mindenki tévedhet, de a saját tévedhetetlenségébe vetett hite ezt megakadályozza.

Van egy külpolitikai oka is. Biztosak lehetünk benne, hogy a külföld erősen megkritizálja majd SP döntését, és Orbán ezzel erősítheti a hazánk elleni nemzetközi összeesküvésről szóló álmait. És újabb ellenségképet lehet alkotni, azokét, akiknek a köztársasági elnök „sérthetetlensége” sem szent.

A belpolitikai ok ennél jóval egyszerűbb és racionálisabb. Van még néhány olyan törvénytervezet az országgyűlés előtt, ami azért – finoman fogalmazva – súrolja a jogállami határokat. Csak egyet említek meg, a választójogi törvényt, ami alapvetően írja majd át választási rendszerünket, és az elemzők szerint utcahossznyi előnyt nyújt majd a jelenlegi kormánypártnak.

Ezeket a törvényeket alá kell majd írnia az államfőnek. És mennyivel egyszerűbb, ha az az SP írja alá, aki eddig sem vacakolt semmiféle hezitálással. És nem valaki olyan, aki azért komolyabban venné a pozíciójával járó politikai ellensúly szerepét.

Úgy látom, mindezek miatt inkább vállalják a nyilvánosság előtt a mutyizás bélyegét, mint hogy a háttérben sikertelenek legyenek. Vagy hogy be kellene ismerniük a tévedést.

Nemzetközi puccskísérlet zajlott ellenem – mondta Orbán Viktor a tegnap frakcióülésen. És azt is, hogy ebben része volt a CNN-nek, valamint külföldi és hazai diplomatáknak is.

Nézzük meg, van-e valami valóságalapja a történetnek. A kormányt valóban támadta a nemzetközi sajtó, de nem emlékszem olyanra, aki a miniszterelnök személyét kritizálta volna. Döntéseit, politikai irányát igen, de erre fel kell készülnie annak, aki politikusnak megy. És Orbán több mint húsz éve a politika első vonalában van.

Kimondottan meglepő, hogy a CNN-t hozta fel, a hírcsatorna hitelességét nagyon kevesen kérdőjelezték meg eddig. Sokkal hihetőbb lett volna, ha baloldali lapokra hivatkozik, azokban tényleg voltak kemény kritikák.

Ahol igazán keményen nekitámadta, az az Európai Parlament volt. De – mint a nevében is benne van – a parlament éppen a politikai viták helyszíne, itt pártcsaládok vívják szokásos ideológiai harcukat. Amiben elsősorban különbözik a magyar országgyűléstől az, hogy itthon gyakorlatilag kétpólusú lett a politika, és mindig az diktál, aki többségben van.

Brüsszelben viszont több pólus létezik, és egyik sincs többségben. Ezért több helyről érkeztek a kritikák, és csupán a Fidesz pártcsaládja védte meg valamennyire a magyar miniszterelnököt, meg persze az elenyésző kisebbségben lévő, euroszkeptikus szélsőjobb. De utóbbi mindenkit megvéd, aki az EU-t kritizálja.

Az igazi súlyos kritikákat az Európai Bizottság fogalmazta meg, amely hangsúlyozottan nem politikai alapon dönt. Ők a jogszabályoknak, a tényeknek hisznek, és ezek alapján hozzák meg döntéseiket. Nem Orbán személyét támadták, hanem döntései egy részét.

De miből is jöhetett Orbán kijelentése, amikor puccskísérletről beszélt? A puccs olyan esemény, amikor az érvényes törvényeket megsértve valakik erőszakkal mozdítják el a törvényes hatalmat.

Könnyen lehet, hogy Olaszországra asszociált, ahol Berlusconit lemondásra kényszerítették. De ez a forgatókönyv nálunk teljesen kizárható. Egyrészt, Orbánnak tényleg erős a felhatalmazása, erősebb, mint talján barátjáé volt. Másrészt Olaszország tagja az eurózónának, így az ottani gazdasági lépések közvetlen hatással vannak a közös pénzre. Plusz Olaszország ma is az EU nettó befizetője, és ha csődbe megy, azt az Unió is megszenvedi.

Magyarországra mindez nem vonatkozik. Ha Brüsszel úgy látja, hogy reménytelen a helyzet, az ország nem fordul vissza a szakadék széléről, akkor van rá esély, hogy legyintenek, és magunkra hagynak. És ezt nem a többi uniós ország, hanem mi szenvednénk meg igazán.

Mi lehetett az oka a kijelentésnek? Mert jóhiszeműen elhihetjük, hogy véletlenül nem történik ilyen, ez elő lett készítve. Igaz, hogy egy zárt frakcióülésen hangzott el, de azt mindenki tudja, hogy onnan bőven van kiszivárogtatás.

Ha tudatos, előkészített cselekedetnek fogjuk fel, akkor arra juthatunk, hogy támogatóinak akart üzenni. Azoknak, akiket elsősorban Orbán neve villanyoz fel, nem a Fidesz. A közvélemény-kutatási adatok szerint 2010-ben a Fidesz 2,5 millió szavazója közül legalább egymillió nem a pártra, hanem Orbánra voksolt. És őket akarja megerősíteni elkötelezettségükben azzal, hogy az ellenség támadását vizionálja, azt, hogy sötét erők sötét eszközökkel akarják őt eltávolítani a helyről.

De van még egy olvasat. Az, hogy Orbán tényleg elhiszi ezt az egészet. Hogy szövetkeztek ellene, és semmi más szándékuk nincs, mint hogy őt elmozdítsák. Ami már komolyabb aggályokat vet fel. Hiszen csak olyan ember ellen szervezkednek a „sötét erők”, akit veszélyesnek tartanak. Tehát elhiszi, hogy ő egy elkötelezett, a jó oldalon álló harcos, akik küzd az alattomos ellenséggel. Ez viszont már nem politikai kategória, itt másféle szakemberekre van szükség.

Bacsó Péter Tanú c. filmjében megmutatják a Rákosit jelképező Bástya elvtársnak az előre kidolgozott koncepciós per anyagát. Ő megdöbbenve látja, hogy abban nem szerepel semmiféle merényletkísérlet ellene, és ekkor teszi a címbeli kijelentést. Mert aki ellen nem szervezkednek, azt nem tartják erős és veszélyes ellenfélnek.

És akinek állandó ellenségképre van szüksége, az mindig megtalálja azt, aki ellen küzdhet. Ha nem a külföldben, akkor a hazai pályán. Ha nem az ellenzékben, akkor saját pártjában. Volt erre már jó néhány példa a magyar történelemben.

Tegnap kíváncsian olvastam az elemzéseket, számításokat, cáfolatokat és visszacáfolatokat arról, hogy hányan is voltak a szombati, békemenetnek nevezett demonstráción. Ebbe nincs értelme belemenni, úgysem tudnék igazságot tenni, a lényeg, hogy sokan voltak, többen, mint az ellenzéki tüntetéseken.

Azzal sem akarok különösebben foglalkozni, hogy kikből tevődött össze ez a tömeg, egyetlen dolog biztos, és már sokan le is írták, hogy a Fidesz komoly mozgósítási potenciállal rendelkezik, és birtokában van az ehhez szükséges infrastruktúrának is.

Inkább azon morfondíroznék el, milyen szándékok vezettek idáig, és milyen következményekkel számolhatunk. A szándék egyértelmű volt, demonstrálni azt, hogy a kormánypártnak még mindig nagyobb tábora van, mint az ellenzéknek. De ha ennyiből állt volna a dolog, akkor csak egy ismert állapotot mantráztak volna újra és újra.

Mert senki sem vitatja, hogy valóban így van. A közvélemény-kutatási adatok is ezt mutatják. De mutatnak mást is, a támogatottság egyértelmű csökkenését. Alapvető szempont a politikai kampányok tervezésénél, hogy meg kell határozni az elsődleges célcsoportot, azt, ahol a legnagyobb eredményt lehet elérni a legkisebb anyagi és szellemi ráfordítással.

Ez a csoport pedig a saját tábor. A még meglévőket meg kell erősíteni szimpátiájukban, a közben távozottakat pedig vissza kell csalogatni. És ehhez nincs jobb eszköz, mint feléleszteni az együvé tartozás élményét. A Fidesznek ez nagyon jól ment ellenzékben, valószínűleg ráébredtek, hogy kormányon is meg kell és meg lehet csinálni, és csak nyerhetnek vele.

A belföldre sugárzott üzenet tehát az, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, érdemes köztünk maradni, mi vagyunk a nyerő erő. És azt is tudjuk a politikából, hogy valóban létezik a nyerteshez húzás jelensége. Egyszerűen az emberek szeretnek oda tartozni, ahol sokan vannak, és ahol sikerekre számíthatnak. Még ha ez a siker olyannyira közvetett is, mint a politikai életben.

De mindennek van egy nagyon komoly hátulütője, amivel eddig sem foglalkozott a Fidesz, így most sem érdekli. Mégpedig az állandó készültség és az ellenségkeresés. Mert itt nem csak a kormányt is Orbánt ajnározták, szidták és gyalázták a hazai ellenzéket, a sajtót, mindenkit, akinek más a véleménye. És megkapta a magáét az EU és az IMF is, és egyre hangosabban lettek azok a jelszavak, amiket eddig csupán a szélsőjobbtól hallhattunk. Miközben Orbán éppen Barrosóhoz készül pénzért kuncsorogni.

Ezek az indulatok, és a velük szemben a másik oldalon feléledt és megerősödött érzelmek azonban rossz irányba viszik a hazai közhangulatot. Jó tíz éve zajlik a gyűlölködés a két oldal között, és erre tesznek még rá egy lapáttal a felfokozott indulatok. Gondoljunk bele, mi lesz itt, ha a Fidesz elbukja a következő választást. Az a legkevesebb, hogy a tábor megkérdőjelezi a választások tisztaságát.Vagy mi lesz akkor, ha megnyeri. Még erősebb letámadás, még erősebb kisajátítása mindennek, már ha marad addigra valami.

Nem vagyok idealista, de inkább valamiféle közmegegyezés felé kellene haladni, és talán a legutóbb mért 57 százaléknyi bizonytalan egy részét is lehetne aktivizálni. Mert így lassan elfogy a politikai elit legitimációja, és az állampolgárok kis részének bizalmát fogják élvezni. Még inkább, mint most.

A demonstrációnak volt persze másik célja is, üzenni akartak a külföldnek, az EU-nak és mindenféle nemzetközi szervezetnek. Hogy az Orbán-kormány erős felhatalmazással rendelkezik, és maga mögött tudja az emberek bizalmát.

Erre azonban nem volt semmi szükség. A külföld soha nem vitatta a választási eredményeket, az erős felhatalmazást. És az biztos, hogy ettől nem enyhül meg sem az Európai Bizottság, sem az IMF, sem az USA. Ők ugyanis nem a politikai hatalmat kritizálják, hanem annak lépéseit. És ebben ez a demonstráció sem fogja majd vissza őket.