Szegény, idealista ókori görögök. Szókratész, Platón, Arisztotelész, hogy csak az ismertebbeket idézzem fel. Ők még úgy gondolták, hogy ha valaki hatalmat akar, akkor azzal van egy célja. Platón adja Szókratész szájába a szavakat Az állam c. művében, miszerint a hatalom azért kell, hogy megvalósítsuk a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, és még folytathatnám.

Alkottak is állammodelleket, megnevezték azokat, akik alkalmasak lennének a közös ügyek szolgálatára. Érdekes, hogy Platón el tudta képzelni az állam irányítóiként a filozófusokat, a katonákat, az arisztokratákat, csak a politikusokat nem. Őket ki kell zárni a hatalomból – írta.

Arisztotelész ennél is tovább ment, az általa elképzelt mindhárom három állammodellnek megalkotta a pozitív és negatív változatát is. Így a királyság sötét oldala a türannisz, az arisztokráciáé az oligarchia, a politeia államformáé a demokráciáé. Utóbbi azért, mert a demokráciában fennáll a veszély, hogy a tanulatlan és befolyásolható, választásra jogosult polgárok tanulatlan, arra érdemtelen, demagógiával operáló alakokat válasszanak meg. És ez a többség diktatúrájához vezet.

A demokrácia a későbbi korokban is negatív fogalom volt, egészen addig, amíg Montesquieu a felvilágosodás korában meg nem alkotta elméletét a hatalmi ágakról, és azok szétválasztásáról. Ma úgy mondanánk, hogy a hatalmat kordában tartó fékek és egyensúlyok rendszerét állította össze, ami aztán modellül szolgált a feudalizmust levetkőző, alakuló demokráciák, elsősorban Anglia, és az új alapokon induló Egyesült Államok számára.

És, hogy miért is hozom ezt elő? Mert mára elfelejtettük ezeket az évszázados, és bevált értékeket. Politikusaink sorra azokat a hibákat követik el, amelyektől az ókori filozófusok óvták saját korukat. Igaznak bizonyult Platón jóslata, Arisztotelész negatív demokráciaképe a szemünk előtt jött létre.

És mindezek alapja az, hogy az általunk kitermelt politikusi réteg elfelejtette, hogy a hatalom csupán eszköz ahhoz, hogy megvalósítsa, vagy legalábbis minden erejével azon legyen, hogy megvalósítsa a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, stb.

És a hatalom mára már nem eszköz lett, hanem cél. Amikor a jelenlegi miniszterelnök nyolcévnyi ellenzéki szerep után hatalomra került, úgy érezte, elérte a célját. Övé a hatalom. És a több majd csak jön magától. Hát nem, és ha ezt Arisztotelész látná, a fejé verné a falba, hogy vannak, akik semmiből sem tanulnak.

Létezik a hatalom édes mámora – mondják azok, akik belekóstoltak. Amikor bármit megtehet az ember. De épp itt van a dolgok lényege. Arisztotelész demokráciamodelljében a demagógiával többséget szerzett és hatalomra került társaság megvalósítja a többség diktatúráját. Montesquieu elméletben a hatalom nem korlátlan, írott és íratlan szabályok határolják be mozgásterét. Amit még az abszolút döntéshozói többség sem ír felül. Nem azért, mert nem tehetné meg. Pont azért, mert megtehetné, de nem teszi. Mert ők a demokrácia elkötelezettjei.

Egyre távolabb kerülünk a felvilágosodástól, és egyre messzebb sodródunk vissza az időben. Nem csak párszáz évet, hanem olyan 2200-at. Hogy megvalósítsuk az ókori filozófusok legrosszabb rémálmait.

Platón csettintene egyet az ujjával, és azt mondaná: én megmondtam.

Az Egyesült Államokban alapvetésnek számít, hogy az elnökválasztást a belpolitikai kérdések döntik el. Az átlag amerikait ugyanis nem érdekli Európa, Ázsia, a világ tőlük távol eső része. Azért most ez is szerepet játszhatott, úgy is mondhatnám, a galambok legyőzték a héjákat.

Hiszen Obama bejelentette, kivonja katonáit Irakból, Afganisztánból, meg akar békülni Iránnal, jobban bízik a tárgyalásos technikákban, mint az amerikai életeket és dollármilliárdokat követelő fegyveres jelenlétben.

Ami kétségkívül vonzóbb lehetett, mint Romney harcos kiállása, a republikánus jelölt keményebb fellépést akart Iránnal szemben, és folytatta volna a konfrontatív külpolitikai stílust. Nem véletlen, hogy Izrael az az ország, amelyik a legkevésbé örülhet most a demokraták győzelmének, mert a korábbi erőteljes, fegyveres amerikai támogatás csökkenni látszik, ami Izraelt is békülékenyebb magatartásra inti. Persze, majd a jövő mutatja meg, kinek is lett volna igaza.

De néhány szót a belpolitikáról. Obama négy éve alatt szakított a meggyökeresedett hagyományokkal. Nagy küzdelem árán bevezette a kötelező egészségbiztosítást, sokat tett az esélyegyenlőségért és a kisebbségi jogok érvényesítéséért.

Vagyis mindazt megcsinálta, amit a republikánusok és az ultrakonzervatívok elleneztek. Nem véletlen, hogy azokban az államokban érte el a jobb eredményeket, ahol színesebb a társadalom szociális összetétele, és ahol lazább az életfelfogás.

Romney ennek éppen az ellenkezőjét képviselte, ő a déli farmerek, olajmilliárdosok életfelfogását közvetítette. A blogszférában már meg is jelentek azok a kommentek, amik szerint a latinok és az afroamerikaiak választották meg Obamát, a „fehér amerikaiak”  inkább Romneyra szavaztak.

Ebbe a vitába nem mennék most bele, inkább a gazdasági részét nézném meg a dolgoknak. Obama továbbra is pórázon akarja tartani a gazdasági szereplőket, vigyázva arra, nehogy újabb válságba sodorják az országot. Romney viszont a vadkapitalizmus híve, és teljesen kivonná az államot a gazdaság szabályozásából.

Azt nem tudom, hogy ennek mekkora szerepe volt a választásokban, valószínű, hogy Obama gazdaságpolitikája nagyobb biztonságot ígért, mint republikánus ellenfeléé. Nem véletlen, hogy az európai országok többsége fellélegzett, mert egy újabb amerikai válság komolyan veszélyeztetné a kínlódó Európa helyzetét.

Éppen ezért nekünk is üdvözölni kellene Obama megválasztását, hiszen a biztonságosabb amerikai gazdaság Európán keresztül nekünk is nagyobb mozgásteret és kevesebb kockázatot jelent.

Persze, értem én, ha a magyar kormány nem jár örömtáncokat, hiszen a magát jobboldalinak és konzervatívnak nevezett Fidesz természetes szövetségesei a republikánusok lennének. De azért meg kell azt is nézni, hogy a magyar kormány gazdasági elképzelései inkább Obama nézeteihez közelítenek, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről.

Obama ettől függetlenül nem volt nagy elnök, és várhatóan ezután sem lesz az. Nem tartják jó taktikusnak, és a szemére vetik, hogy túlságosan akadémikus a gondolkodása. Úgy tűnik, az amerikaiak a kisebbik rosszat választották, ami azért ismerős érzés lehet nekünk is.

Bajnai Gordon visszatér a politikába, és október 23-án jelenti be ezt a Milla rendezvényén – írja a hvg.hu. A lap által idézett elemzők szerint Bajnai célja az, hogy létrejöjjön a parlamenten kívüli ellenzéki szervezetek összefogása, és az MSZP-t is együttműködésre kényszerítse.

Sokan leírták már, a Fidesz által összetákolt új választási rendszerben csak az ellenzéki összefogás hozhat bármilyen reményt az Orbán-kormány leváltására. Eddig csupán a Milla és a Szolidaritás jelezte, hogy erre készek, de az MSZP-től távol tartanák magukat, az LMP még keményebben fogalmazott, ők nem szövetkeznek a szocialistákkal.

Az MSZP-sek egyébként – úgy tűnik – meg vannak győződve arról, hogy a kormányváltás egyedül is sikerülhet nekik, ahogyan nemrégiben olvastam valahol, ha Mesterházy reggel belenéz a tükörbe, a következő miniszterelnököt látja.

Tegyük fel, hogy az MSZP reményei bejönnek. Nem valószínű, de tegyük fel. Ekkor tulajdonképpen folytatódna a közel húszéves váltógazdálkodás, egyre mélyebbek lennének a politikai árkok, és egyre nagyobb a kölcsönös gyűlölet. Valószínűleg ezt is meg akarja előzni Bajnai, amellett, hogy nem akarja magán viselni a szocik egyes rétegekben a mai napig érezhető elutasítását.

Mert mire is készül? A Milla és a Szolidaritás közös rendezvényén bejelenti, hogy visszatér a politikába, amihez egyébként megvan a háttere is, a Haza és Haladás Alapítvány az elmúlt években rengeteg, valóban figyelemreméltó szakpolitikai elemzést és programot készített.

Ráadásul Bajnai – hiába az ellene zajlott, és most valószínűleg megújuló hecckampány – nem járatta le magát, kormányzati tevékenységét még Orbán is megdicsérte, igaz, csak külföldön.

Így a szociknak azzal kell szembesülniük, hogy tényleg egyedül lesznek, és ez a lépés rákényszerítheti őket arra, hogy beálljanak Bajnai mögé. Ezzel azt is kommunikálhatják, hogy nem a hatalomvágy, hanem az ország érdekei vezetik őket. A parlamenten kívüliek is közölhetik, hogy nem hódoltak be az MSZP-nek, hiszen ők Bajnait támogatják, a szocikkal egyenlő partnerként.

A közvélemény-kutatási adatokból az mindenesetre lejön, hogy az MSZP nélkül nem lehet leváltani a Fidesz-kormányt, a széles összefogás pedig a társadalmi bázis miatt fontos. Így talán az LMP is belátja, hogy elegáns távolságtartása csak az 5-6 százaléknyi mandátumra lesz elég, már ha egyáltalán.

Bajnai talán úgy látja, hogy ez a megfelelő megoldás, egy igazi win-win játszma, legalábbis a demokratikus ellenzéki oldalon. Maximum nem lesz miniszterelnök Mesterházyból. Na, bumm.

Akár még igaza is lehetne Selmeczi szóvivőnek abban, hogy a gazdasági válságból a pártok is vegyék ki a részüket. Orbán Viktor csütörtökön beszélt arról, hogy 2013-ban és 2014-ben vonják meg a pártoktól az állami támogatást.

A támogatást mindig a legutóbbi országgyűlési választások eredményei alapján osztják el, az elért eredmények alapján. Azt viszont kevesen tudják, hogy nem csak a parlamentbe bekerült pártok kapnak támogatást. Azok is, amelyek nem érik el ugyan az 5 százalékos parlamenti küszöböt, de a listán legalább 1 százalékot szereztek. Mondjuk, ennek nincs különösebb jelentősége jelen esetben, de ez a támogatásara szolgál, hogy a látható támogatottsággal rendelkező parlamenten kívülieknek is legyen esélyük a megmaradásra.

Az elmúlt két napban sokan írtak arról, hogy a pénzmegvonás hogyan teszi tönkre az ellenzéket. Hát, nagyon, ez kétségtelen. A pártok költségvetésének meghatározó részét fedezi az állami támogatás, persze, vannak eltérések. A Fidesz büdzséjének 85, a KDNP költségvetésének 90 százaléka származik az államtól. A Jobbiknál ez 89, az LMP-nél 88 százalékban jelentkezik. Egyedül az MSZP tudott több külső támogatást mozgósítani, náluk 65 százalékot jelentett tavaly az állami apanázs.

Persze, ezeket az adatokat fenntartással kell kezelni, hiszen a pártok hallgatólagos beleegyezése miatt átláthatatlan és követhetetlen a pártfinanszírozás minden részlete. De kétségtelen, hogy állami támogatás nélkül a vegetálás szintjére kerülnének a pártok, esélyük sem lenne arra, hogy bent maradjanak a köztudatban, a parlamenti szereplés ehhez kevés.

Azért zseniális a húzás, mert úgy tűnhet, hogy a Fidesz saját magán szorít a legnagyobbat, hiszen ők jövőre közel egymilliárdos összegről mondanának le. És most nyugodtan, hátradőlve mosolyoghatnak azon, hogy az ellenzék harsányan tiltakozik, amin aztán a választópolgárok jól felháborodnak, mondván, a pártok az államon élősködnek.

A Fidesznek, persze, nincs aggódnivalója, hiszen az állami megrendeléseken felhizlalt oligarchájuk nemzeti nagytőkéseik simán kipótolják a kiesett bevételt. A pártok mögött mindig is volt holdudvar, akikkel win-win alapú játékot játszottak. Vagyis mindkét fél profitált belőle.

Dávid Ibolya korábbi kijelentésének biztosan volt valós alapja. Az MDF egykori elnöke azt mondta, a kormánypártok és az ellenzék 70-30 arányban osztoznak az állami költségvetésből szivárgó pénzeken. Mostanra viszont ez az arány a 100-0 arány felé közelít, a Fidesz mindent visz.

Így valóban ellehetetlenülnek az ellenzéki pártok. Úgy tűnik, a Fidesz Orbán Viktor nagyon fél a 2014-es választási vereségtől, és mindent elkövet, hogy előre eldőljön a verseny. A választókerületek átszabása, a választási törvény módosításai, és most az állami finanszírozás befagyasztása mind ebbe az irányba mutatnak.

De ne legyenek kétségeink, könnyen lehet, hogy a ciklus végén gyorsan módosítják ismét a törvényt, és visszaállítják az állami támogatást, de csak akkor, ha az több hasznot hoz nekik, mint ellenfeleiknek. Mint ahogyan tették ezt a „pofátlan” végkielégítések 98 százalékos különadójával. 2014-től ez már nem érvényes, mert akkor kell majd a saját embereik egy részét végkielégíteniük, hiszen jóval kevesebb országgyűlési képviselő lesz. És a j mamelukokat nem engedhetik el kistafírungozás nélkül.

Lehet, hogy a saját frakció lázadt fel, hiszen a fegyelmezett egység már jó ideje repedezik a lokális érdekek sérülései miatt. És már az elmúlt napokban jöttek a hírek arról, hogy egyre többen várják SP lemondását, így ki kellett békíteni a lázongókat.

Lehet, hogy a miniszterelnök sem akar már több támadási felületet adni a nemzetközi sajtónak, épp eleget kapott már az elmúlt másfél évben. De bárhogyan is történt, SP az után jelentette be lemondását, hogy Orbán Viktor meglátogatta őt.

Nem is olyan régen még úgy tűnt, Orbán kihátrál a felelősség alól, hiszen pénteken azt mondta, a köztársaság elnökét nem lehet leváltani. És hogy elfogadja Schmitt döntését, ha maradni akar. Könnyen lehet, hogy ennek módját rá is bízta, ám Schmitt nem teljesített jól.

Orbán egyébként pénteken határozottan elkülönítette a kormányt és a köztársasági elnök legitimációs ügyét, ezzel a felelősséget is áthárítva magáról. Még azt is el tudom képzelni, hogy terveiben benne volt az elnök menesztése, de előtte kíváncsi volt arra, mit is reagál a közvélemény, ha SP marad hivatalában.

A felháborodott reakciók miatt, és a valószínűleg külföldről is kapott kritikák miatt úgy döntött, lépni kell, ennek az eredménye a mai lemondás.

Orbán jól tudta, mit csinál, és az országgyűlési felszólalások tükrében már látható is a kommunikációs stratégia. Először is arról szól, hogy a kormány és a kormánypárt ártatlan az ügyben. A két Schmitt-interjú azt erősítette, hogy SP egy karakán, megvezetett ember, aki nemtelen támadásoknak esett áldozatul, de ő megbocsátó és különben is bizonyítani akar.

A mai kormánypárti felszólalások pedig arról szóltak, hogy az ellenzék az, aki itt gonoszságokat művel, különben is, nekik is biztosan van vaj a fülük mögött. És hogy szégyelljék magukat.

Nem kizárt, hogy ez a stratégia a jobboldali szavazók között eredményes is lesz. És ebben az esetben Orbán több legyet üt egy csapásra. Megszabadul a már kényelmetlenné vált SP-től és erősíti a saját táborát.

Sok mindent lehet mondani Orbánról, de az biztos, hogy a politikai játékban kiváló taktikus és stratéga. Ezt már sokszor bizonyította.

A fene sem érti már ezt a nagy nekibuzdulást. Mert nem elég, ha a kormány és az ellenzék saját szimpatizánsait utcára szólítja, itt bizony már elkél a külföldi segítség is. Nem bíznak talán magukban? Mire fel ez az internacionalizmus, amit a jobboldal egyébként az ördögtől való baloldali-liberális, nemzetáruló csökevénynek tart? Pedig könnyű kitalálni az okokat, és könnyen lehet, hogy egymást erősíti a két nagy ötlet.

A kormány melletti tüntetésre érkező lengyeleket az a Gazeta Polska nevű újság szervezi, amit a Bencsik-féle Magyar Demokrata testvérlapjának tartanak. A február eleji kormánypárti felvonulásnak Bencsik az egyik főszervezője volt. A dolog lényege egyébként az lehet, hogy megmutassák, a sok külföldi kritika ellenére a kormánynak vannak támogatói Európában, ráadásul Lengyelország a nagyok közé tartozik.

De jönnek kormányellenes tüntetők is, mégpedig Franciaországból, hogy megmutassák, a kormányt kritizálóknak is vannak külföldi szimpatizánsaik. Őket a Libération című francia baloldali lapban toborozzák francia értelmiségiek, köztük Daniel Cohn-Bendit, aki az EP-ben a legkeményebben osztotta Orbán Viktort, már kétszer is.

Szóval, lesz itt nemzetközi összefogás bőven a magyarságért, mondjuk nem meglepő, hogy mindkét oldal kritizálja a másikat, amiért külföldiekkel akar erősíteni a nagy felvonulós, zászlólengetéses show-ban.

Ezen azért még lehet vigyorogni, hiszen saját maguk alatt vágják a faágat. Azon viszont már kevésbé, hogy a szélsőjobb, pontosabban a Betyársereg nevű alakulat viperás támadásokra készül a Milla tüntetés résztvevői ellen. Arra buzdítják tagjaikat és szimpatizánsaikat, hogy kis csoportokban támadjanak a Milla tüntetésre, verjenek le mindenkit, akit egy perc alatt lehet, aztán tűnjenek el. Mindezt az egyik közösségi portálon népszerűsítik.

A Milla persze rendőrségi feljelentést tett a fenyegetés miatt, de szerintem a betyárok azt akarják elérni, hogy minél kevesebben menjenek ki a kormány ellen tüntetgetni.

Ha végiggondoljuk a fentieket, azért elkeserítő, hogy hol tartunk ma. Ma már úgy megy minden, mint a bandaháborúkban. Megküzdenek a területért, erőt mutatnak, külső segítséget hívnak.

Mi meg tátott szájjal csodálkozunk, mivé lett nemzeti ünnepünk, mennyire nem arról szól a dolog, amiről kellene. Csak egy dolog vígasztal. Könnyen lehet, hogy a lengyelek és a franciák a végén jót söröznek együtt, aztán hazamennek.

Mi meg itt maradunk.

Tegnap kíváncsian olvastam az elemzéseket, számításokat, cáfolatokat és visszacáfolatokat arról, hogy hányan is voltak a szombati, békemenetnek nevezett demonstráción. Ebbe nincs értelme belemenni, úgysem tudnék igazságot tenni, a lényeg, hogy sokan voltak, többen, mint az ellenzéki tüntetéseken.

Azzal sem akarok különösebben foglalkozni, hogy kikből tevődött össze ez a tömeg, egyetlen dolog biztos, és már sokan le is írták, hogy a Fidesz komoly mozgósítási potenciállal rendelkezik, és birtokában van az ehhez szükséges infrastruktúrának is.

Inkább azon morfondíroznék el, milyen szándékok vezettek idáig, és milyen következményekkel számolhatunk. A szándék egyértelmű volt, demonstrálni azt, hogy a kormánypártnak még mindig nagyobb tábora van, mint az ellenzéknek. De ha ennyiből állt volna a dolog, akkor csak egy ismert állapotot mantráztak volna újra és újra.

Mert senki sem vitatja, hogy valóban így van. A közvélemény-kutatási adatok is ezt mutatják. De mutatnak mást is, a támogatottság egyértelmű csökkenését. Alapvető szempont a politikai kampányok tervezésénél, hogy meg kell határozni az elsődleges célcsoportot, azt, ahol a legnagyobb eredményt lehet elérni a legkisebb anyagi és szellemi ráfordítással.

Ez a csoport pedig a saját tábor. A még meglévőket meg kell erősíteni szimpátiájukban, a közben távozottakat pedig vissza kell csalogatni. És ehhez nincs jobb eszköz, mint feléleszteni az együvé tartozás élményét. A Fidesznek ez nagyon jól ment ellenzékben, valószínűleg ráébredtek, hogy kormányon is meg kell és meg lehet csinálni, és csak nyerhetnek vele.

A belföldre sugárzott üzenet tehát az, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, érdemes köztünk maradni, mi vagyunk a nyerő erő. És azt is tudjuk a politikából, hogy valóban létezik a nyerteshez húzás jelensége. Egyszerűen az emberek szeretnek oda tartozni, ahol sokan vannak, és ahol sikerekre számíthatnak. Még ha ez a siker olyannyira közvetett is, mint a politikai életben.

De mindennek van egy nagyon komoly hátulütője, amivel eddig sem foglalkozott a Fidesz, így most sem érdekli. Mégpedig az állandó készültség és az ellenségkeresés. Mert itt nem csak a kormányt is Orbánt ajnározták, szidták és gyalázták a hazai ellenzéket, a sajtót, mindenkit, akinek más a véleménye. És megkapta a magáét az EU és az IMF is, és egyre hangosabban lettek azok a jelszavak, amiket eddig csupán a szélsőjobbtól hallhattunk. Miközben Orbán éppen Barrosóhoz készül pénzért kuncsorogni.

Ezek az indulatok, és a velük szemben a másik oldalon feléledt és megerősödött érzelmek azonban rossz irányba viszik a hazai közhangulatot. Jó tíz éve zajlik a gyűlölködés a két oldal között, és erre tesznek még rá egy lapáttal a felfokozott indulatok. Gondoljunk bele, mi lesz itt, ha a Fidesz elbukja a következő választást. Az a legkevesebb, hogy a tábor megkérdőjelezi a választások tisztaságát.Vagy mi lesz akkor, ha megnyeri. Még erősebb letámadás, még erősebb kisajátítása mindennek, már ha marad addigra valami.

Nem vagyok idealista, de inkább valamiféle közmegegyezés felé kellene haladni, és talán a legutóbb mért 57 százaléknyi bizonytalan egy részét is lehetne aktivizálni. Mert így lassan elfogy a politikai elit legitimációja, és az állampolgárok kis részének bizalmát fogják élvezni. Még inkább, mint most.

A demonstrációnak volt persze másik célja is, üzenni akartak a külföldnek, az EU-nak és mindenféle nemzetközi szervezetnek. Hogy az Orbán-kormány erős felhatalmazással rendelkezik, és maga mögött tudja az emberek bizalmát.

Erre azonban nem volt semmi szükség. A külföld soha nem vitatta a választási eredményeket, az erős felhatalmazást. És az biztos, hogy ettől nem enyhül meg sem az Európai Bizottság, sem az IMF, sem az USA. Ők ugyanis nem a politikai hatalmat kritizálják, hanem annak lépéseit. És ebben ez a demonstráció sem fogja majd vissza őket.

Némi késztetést éreztem arra, hogy azonnal felülírjam előző bejegyzésemet. Az ugyanis arról szólt, hogy ha törik, ha szakad, Orbán nem hátrál meg, inkább beleviszi az országot az államcsődbe, és megnevez néhány, egyébként sem éppen népszerű bűnbakot. De a ma délelőtti események mintha kicsit elkanyarodnának ettől az iránytól.

Persze, nem búcsúzhatunk még el az államcsőd rémétől, de legalább megállt a forint értékvesztése. Mint láthatjuk ezt a portfolio.hu grafikonján.

Ehhez nem kellett semmi más, mint egy kis vakuvillogtatás a miniszterelnök és a jegybank elnöke találkozójáról, ahol Orbán kijelentette, folyamatosan egyeztetnek, és hogy nem akarják lenyúlni a valutatartalékot. Garancia egyikre sincs, de legalább elhangzottak.

A másik, hogy Fellegi Tamás szinte szabad mandátumot kapott az IMF tárgyalásokra, akár azt a hitelformát is választhatja, ami a legszigorúbb feltételeket írja elő a kormány számára.

A forint euróval szembeni árfolyama gyorsan csökkent, ráadásul a tízéves államkötvény hozama is zúgott lefelé 0,32 százalékpontot. Sajnos, még mindig 10 százalék felett van, és az igazi piaci érdeklődéshez 7 százalék körülire kellene csökkennie, de legalább valami történt.

(Utóbbihoz egy kis magyarázat. Az államkötvény magas hozama azt jelenti, hogy kockázatos a megvásárlása, mert nem garantált annak normál visszafizetése. A befektetők az alacsonyabb, de biztos kamat esetén nyitják ki bankszámlájukat. És, ha elindul az állampapírok értékesítése, akkor kisebb szükség lesz az IMF-re.)

De a lényeget láthatjuk, ha történik néhány ésszerű dolog, arra azonnal reagálnak a piacok, és csökken a szorítás az állam nyakán. Persze, ehhez a kormány kompromisszumképességére is szükség van, az ígéret akkor szép szó, ha be is tartják.

Az IMF feltételei között ugyanis olyanok is szerepelnek, mint hogy garantálni kell a Nemzeti Bank függetlenségét, ehhez egy új törvény módosítása kell. És, hogy el kell felejteni az egykulcsos adót, esetleg kompromisszumként vagyonadót vagy ingatlanadót kell kivetni. Mert valahogyan be kell tömni azt a hatalmas lukat, amit az egykulcsos adó ütött az állami bevételeken.

A feltételek teljesítése azonban egyértelmű arcvesztést jelent a kormánypártoknak, a kormánynak és személyesen Orbánnak is. Be kell ismerniük – és nem csak Navracsicsnak -, hogy elhibázott volt a gazdaságpolitikájuk, nem jöttek be az unortodox intézkedések, és innentől azt teszik, amit a józan ész, és nem a vakhit diktál. Ami nem lesz egyszerű, mert teljesen más kormányzati kommunikációt és magatartást követel meg.

Az viszont tisztán látszik, hogy nem nagyon lehet bűnbakokat keresni, ha spekulációs támadás érte volna a forintot, akkor néhány mondat nem hűti le a piacot. Most azt figyeli majd a piac, az EU és az IMF, hogy folytatódik-e a kompromisszumkeresés, és az államcsőd elkerülése érdekében a kormány vállalja-e a józan ész politikáját a vakhit helyett.

Hatalmas tüntetés volt hétfőn – írják a lapok. Tény, valóban sokan voltak és jól szervezettnek tűnt az egész, ráadásul elmaradtak a szélsőséges kilengések is, pedig voltak próbálkozások. És vannak, akik úgy értékelik, ez volt a vízválasztó, innentől kezdve egyre erősödik az összefogás az Orbán-kormány ellen, ami előbb-utóbb Orbán távozásához vezet.

De ez nem ilyen egyszerű. Nézzünk körül a blogoknál, a cikkek kommentjeiben, és láthatjuk, a többségük nevetségesnek, lesajnálandónak ítéli az egészet. Folyik az elmúttnyolcévezés, a komcsizás, zsidózás. Persze, nyilvánvaló, hogy ezek nagy részét önkéntes pártaktivisták, helyi véleményvezérek és bérkommentelők követik el, de akkor is mutatja a közvélemény állását.

Ami alapjában véve csendben van. Miért? Mert az átlagemberek számára megfoghatatlan dolgokért zajlott a tüntetés. Demokrácia, fékek és ellensúlyok, alkotmánybírósági jogkörök, Nemzeti Bank önállósága, stb. Nem véletlen, hogy sokan „úri muri”-nak, és erőlködésnek tartják az egészet.

Ez az, amit nem ismer fel az ellenzék. Mert az ellenzéki politikusok számára világos, hogy itt tényleg a demokrácia lebontása zajlik, de ez semmit nem mond a nagy átlagnak. Emlékezzünk vissza, hogy 1989-90-ben a demokrácia, mint fogalom azzal volt egyenértékű, hogy mi is úgy fogunk élni, mint az osztrákok és a németek. Nem jött be, tehát a demokrácia nem jelent semmit.

A nagy tömegek csak akkor mozdulnak, ha a saját zsebükön érzik azt, hogy baj van. Ez már sokak számára így van, de így volt az MSZP kormányzása alatt is. Belefásultak.

Ráadásul egyszerűen kiváló a Fidesz kommunikációja. Mert mindig találnak egy bűnbakot. A korkedvezményes nyugdíjasoktól a magánnyugdíj-pénztárakig, a komcsiktól az „elnyomó” Brüsszelig, az uzsorásoktól a zsidókon át az IMF-ig. Mindig valaki más a hibás, akiktől meg kell védeni az országot. A kormány és személyesen Orbán Viktor éppen ezt teszi, tehát ők az országért és értünk vannak.

Ilyen egyszerű ez. A rosszabbul élő polgár gyűlölni akar, a kormány pedig tálcán nyújtja nekik a gyűlölet tárgyát.

Nem véletlen, hogy a külföldi bírálatokra is úgy reagál a közvélemény, hogy mi közük hozzá, ne szóljanak bele, miért nem tették ezt az elmúttnyolcévben. Tették, csak ugye, az akció és a reakció mindig arányos egymással. Az európai közösségben és a működő demokráciákban alapvetőnek számító értékeket eddig senki sem támadta, most igen, ezért heves a tiltakozás.

De belpolitikailag Orbán ebből jól is kijöhet. Mert nehéz a valósággal szembenézni, egyszerűbb, ha minden rosszat a nemzetközi válságra, a hanyatló Európára, a kizsákmányoló nagytőkére kenünk. Ez hihető és világos üzenet.

És Orbán ebből az egészből úgy is kijöhet, hogy ő az, aki védi az ország szuverenitását, a magyarok érdekeit, és ami rossz, azt az idegenszívű, nemzetrontó erők okozzák.

Mondom, kiváló a Fidesz kommunikációja. Az, hogy közben hazánk elszigetelődik, kispadra kerül az Európai Unióban, nem érdekel igazán senkit, csak az ellenzéki politikusokat és a sajtót. Akiket, ugye, a kormány szerint éppen ezek az ártó erők irányítanak.

A közgazdászok szerint tavaszra itt az államcsőd, mert addigra az összes ezüstöt elviszik, lesöprik az összes padlást, és sehová nem lehet nyúlni. A piacot már nem érdekeljük, az IMF, ugye, nemzetrontó és kizsákmányoló.

Mi marad? A nagy önérzetünk és a lyukas zsebünk. Na és persze, Orbán Viktor, aki még ekkor is a nemzet megmentőjeként tündököl majd. Aki mentene, csak az ellene áskálódók nem hagyják.

Be kell vallanom, kicsit meglepett a mai hír, hogy jövőre is magánál tartja a magán-nyugdíjpénztári tagok befizetéseit az állam. Pedig kis gondolkodással előre jelezhető lett volna. Mondom, kis gondolkodással, valószínűleg ők sem sokat törték rajta a fejüket.

De egyszerűen érthetetlen, milyen indulattal és lendülettel nyúlnak le mindent, és költenek el minden pénzt. És az is, hogy még mindig milyen sokan vannak, akik ezt nem veszik észre.

Nézzünk kicsit vissza. Kezdődött a dolog az mnyp-ak befizetéseinek ideiglenes elvonásával, ami néhány százmilliót hozott a konyhára. Aztán a zsarolást megvalósító felszólítással, hogy lépjenek vissza az állami nyugdíjrendszerbe. Ebből 3000 milliárdot szedtek össze.

Közben voltak és vannak a különadók, amik visszafogták a gazdaságot, a befektetéseket, és például a szakadék szélére sodorták az ország legjobban prosperáló ágazatát, a gyógyszeripart. Itt is jött be néhány ezermilliárd.

Aztán magukhoz vonták a megyei önkormányzatok vagyonát. Minden számítás azt mutatja, hogy ebből nagyon jól jön ki az állam, hiszen a 180 milliárdos adósság átvállalása fejében ennek többszöröséhez juthat, ha jól sáfárkodik az átvett vagyonelemekkel.

2013-ban következnek a települési önkormányzatok, amelyek jóval nagyobb vagyonnal bírnak, mint a megyék. Igaz, ez még kicsit homályos, de nincs kétségünk, hogy meglépik.

Érthetetlen, hogy miért volt most szükség a mnyp-i befizetésekre, amelyek jóval kisebb összeget hoznak a konyhára. Hacsak azért nem, mert most minden fillér számít.

És mindezek mellett a kormány ragaszkodik a Matolcsy-féle gazdaságpolitikához, hiába igazolódott be, hogy az – finoman szólva – nem sikeres.

Aztán visszaoldalogtak az EU-hoz és az IMF-hez, mert a bajok így sem kicsik, és kiderült, a sokáig favorizált Kelet nem húz ki minket a szarból. Miért is tenné, ott nincs szolidaritás, kohéziós akarat, mint a szélsőjobbosok által gyarmatosítóknak nevezett EU-ban.

Az egész egyébként az előző ciklusok ellenzéki ideje alatt kezdődött, amikor azt sulykolták folyamatosan, hogy lehet ezt másként és jobban is csinálni. Mondjuk azt, hogy ez elképzelhető, de nem így.

És kormányra kerülve későn jöttek rá, hogy a belső fogyasztásra alapozó gazdaságpolitika nem jön be. De a költségvetés lyukait be kell foltozni, és az ellenzékiség alatt sokat szidalmazott eszközökhöz nem nyúlhatnak arcvesztés nélkül.

Maradt az a lehetőség, hogy pénz szerezni, bármi áron. És úgy viselkednek, mint aki kivándorolni készül, és csak pénzt vihet magával. Gyakorlatilag elköltenek mindent, ami mozgatható, és amivel valamilyen szinten jövőt lehetne alapozni. Ezért döbbenetes.

Már csak egy gondolat nem hagy nyugodni. A tavalyi választási győzelem után sokszor elhangzott, most minimum 15-20 évre akarnak berendezkedni a hatalomban. Akkor viszont maguk alatt (is) vágják a fát.

Vagy közben rájöttek, hogy ennyi ideig biztosan nem lesznek a bársonyszékek közelében, de akkor utánuk az özönvíz. Aztán majd büszkén gondolnak vissza arra, amikor eladták a családi ezüstöt és leseperték a padlást. Mert az arcuk megmaradt, csak éppen legatyásodtak.

Az ilyen mentalitású embereket valamikor dzsentriknek nevezték.