Persze, némi malícia volt bennem, az első mondat írása közben. Ez az egész kijelentés ugyanis nem más, mint hogy hivatkozási alapot teremtsen a fő mondanivalójához, mármint, hogy el kell gondolkodni az elnöki rendszeren.

Nézzük meg ezt a jóléti állam, munkaalapú társadalom szembeállítást. A jóléti állam klasszikus fogalmában azt jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye jó, magasak a bérek, az állam nagyon sok szolgáltatást (egészségügy, oktatás, kultúra) ingyen, vagy minimális térítés ellenében nyújt állampolgárainak. Ám ennek van ára is, a magas adók, amit az állampolgárok be is fizetnek, mert látják az ellenszolgáltatást.

A jóléti állam valóban gondokkal küzd, de ezek nem most jelentkeztek, hanem jó harminc éve. Ez a konstrukció magában foglalja az állam magas szintű beavatkozását a gazdasági, pénzügyi folyamatokba, sőt, a gazdasági szereplők (cégek) nagy része állami, vagy részben állami tulajdonban is van.

Ennek a modellnek, amit akár keynesizmusnak is nevezhetünk, a válsága már a 80-as években elkezdődött. Az ok egyszerű: a technikai fejlődés, elsősorban az infokommunikációs téren, a transznacionális vállalatok (nálunk inkább multiknak hívjuk őket) megerősödése. Magyarul: a globalizáció.

A globalizált térben ugyanis az állam nehezen boldogul, ha gazdaságot, cégeket is kell irányítania. Az állam alapvető tulajdonsága az, hogy lassú. Mire végigmegy egy döntés a bürokrácián, az már el is avul.

Ezt a problémát először az Egyesült Államok és Anglia ismerte fel. A baloldalinak nem mondható Ronald Reagan és Margaret Thatcher szakított először a Keynes-féle jóléti modellel, ám ők az állam szerepvállalásának csökkentésében látták a megoldást. Ezt nevezték el neoliberalizmusnak, amit Nyugaton inkább neokonzervativizmusként emlegettek.

Ennek a lényege az állam kisebb szerepe, a privatizáció, a gazdaság erősítése, a jóléti szolgáltatások csökkentése, illetve fizetőssé tétele. Ha Orbán erre gondolt, mint munkaalapú társadalomra, akkor jó úton jár, csak néhány évtizeddel elkésett.

(Zárjelben jegyzem meg, ez még nem lenne probléma, úgy tűnik, minden társadalomnak végig kell járnia az evolúciót. A Nyugatnak erre bő kétszáz éve volt, nekünk eddig bő húsz. Ebből a szempontból nem vagyunk lemaradva.)

A bő négy éve zajló pénzügyi, gazdasági válságnak nem ez a modell volt az oka, hanem a pénzpiac felelőtlen, gátlástalan magatartása. A globális pénzpiacra ma már nincs ráhatása egyetlen kormánynak sem, az működik a saját érdekei szerint, nincs tekintettel még az államcsődökre sem.

A válság utáni, nyugati államosítás csupán a bajba került bankokat, biztosítókat érintette, de a megállapodások szerint ezekből is ki fog farolni az állam, amint rendbe teszik őket. A bankokra ugyanis szükség van, nélkülük egyetlen gazdaság sem működőképes. Ma már nem csak a beruházások, de maga a termelés is hitelek segítségével történik.

Ha mindezt végiggondoljuk, így már kevésbé érthető Orbán kijelentése. Nálunk ugyanis éppen fordított folyamat játszódik le, államosítunk, szétterítjük az állami szerepvállalást, emeljük az adókat, és egyre inkább a fizetős kategória felé csúsztatjuk a közszolgáltatásokat (felsőoktatás, egészségügy).

Úgyhogy, ezt az egész kijelentést nem lehet másnak tekinteni, mint egy lufinak, amit fel kellett röptetni. Tesztelvén a közvéleményt. Hiszen ki nem örül annak, ha kis országunk ad tanácsokat a nagy, fideszes terminológia szerint kizsákmányoló, és egy vidéki kócerájt elvezetni sem tudó Európai Uniónak.

Ez csak a politikai játék része, kell valami gumicsont. Persze, egy félmondattal azért ki kell fejeznem reményemet, hogy a munka alapú társadalom Orbánnál nem közmunka alapú társadalmat jelent.

Ennél fontosabb az elnöki rendszer említése, mint ami kívánatos lenne. Kis szarkazmussal azt is írhatom, ennél szabadabb keze Orbánnak már nem lesz, mint most van. A parlamenti kétharmaddal azt visz át akár ez nap alatt az országgyűlésen, amit csak akar. A fékek és ellensúlyok rendszerét már kiiktatta, pedig a nyugati mintájú elnöki rendszerekben ez nagyon működik.

Hacsak nem Putyin Oroszországára gondolt, ami érthető is némileg, hiszen rokon nép, félázsiai származékok ők is, mi is, mint ezt nem is olyan régen megtudtuk.

Mire kellene akkor Orbánnak az elnöki rendszer? Valószínűbb, hogy a négyévenkénti választások eredményeit akarja súlytalanná tenni. Úgy látszik, még az új választási törvénnyel lejtőssé tett pályát sem érzi elég biztosnak ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát.

De idáig talán nem menne el. Inkább a közbeszédet akarja tematizálni, hogy inkább ezzel foglalkozzon a média, és az egyre erősebb blogszféra. És ne más ügyekkel foglalkozzanak.

Most jövök rá, én is ezt teszem, ahelyett, hogy mondjuk az IMF bűnbakként való beállításával, az EU elleni hangulatkeltéssel foglalkoznék, vagy azzal, hogy Orbán elszólta magát: az IMF hitel azért is kell, hogy a lejáró adósságokat finanszírozni tudjuk.

Ügyes.

Tegnap kíváncsian olvastam az elemzéseket, számításokat, cáfolatokat és visszacáfolatokat arról, hogy hányan is voltak a szombati, békemenetnek nevezett demonstráción. Ebbe nincs értelme belemenni, úgysem tudnék igazságot tenni, a lényeg, hogy sokan voltak, többen, mint az ellenzéki tüntetéseken.

Azzal sem akarok különösebben foglalkozni, hogy kikből tevődött össze ez a tömeg, egyetlen dolog biztos, és már sokan le is írták, hogy a Fidesz komoly mozgósítási potenciállal rendelkezik, és birtokában van az ehhez szükséges infrastruktúrának is.

Inkább azon morfondíroznék el, milyen szándékok vezettek idáig, és milyen következményekkel számolhatunk. A szándék egyértelmű volt, demonstrálni azt, hogy a kormánypártnak még mindig nagyobb tábora van, mint az ellenzéknek. De ha ennyiből állt volna a dolog, akkor csak egy ismert állapotot mantráztak volna újra és újra.

Mert senki sem vitatja, hogy valóban így van. A közvélemény-kutatási adatok is ezt mutatják. De mutatnak mást is, a támogatottság egyértelmű csökkenését. Alapvető szempont a politikai kampányok tervezésénél, hogy meg kell határozni az elsődleges célcsoportot, azt, ahol a legnagyobb eredményt lehet elérni a legkisebb anyagi és szellemi ráfordítással.

Ez a csoport pedig a saját tábor. A még meglévőket meg kell erősíteni szimpátiájukban, a közben távozottakat pedig vissza kell csalogatni. És ehhez nincs jobb eszköz, mint feléleszteni az együvé tartozás élményét. A Fidesznek ez nagyon jól ment ellenzékben, valószínűleg ráébredtek, hogy kormányon is meg kell és meg lehet csinálni, és csak nyerhetnek vele.

A belföldre sugárzott üzenet tehát az, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, érdemes köztünk maradni, mi vagyunk a nyerő erő. És azt is tudjuk a politikából, hogy valóban létezik a nyerteshez húzás jelensége. Egyszerűen az emberek szeretnek oda tartozni, ahol sokan vannak, és ahol sikerekre számíthatnak. Még ha ez a siker olyannyira közvetett is, mint a politikai életben.

De mindennek van egy nagyon komoly hátulütője, amivel eddig sem foglalkozott a Fidesz, így most sem érdekli. Mégpedig az állandó készültség és az ellenségkeresés. Mert itt nem csak a kormányt is Orbánt ajnározták, szidták és gyalázták a hazai ellenzéket, a sajtót, mindenkit, akinek más a véleménye. És megkapta a magáét az EU és az IMF is, és egyre hangosabban lettek azok a jelszavak, amiket eddig csupán a szélsőjobbtól hallhattunk. Miközben Orbán éppen Barrosóhoz készül pénzért kuncsorogni.

Ezek az indulatok, és a velük szemben a másik oldalon feléledt és megerősödött érzelmek azonban rossz irányba viszik a hazai közhangulatot. Jó tíz éve zajlik a gyűlölködés a két oldal között, és erre tesznek még rá egy lapáttal a felfokozott indulatok. Gondoljunk bele, mi lesz itt, ha a Fidesz elbukja a következő választást. Az a legkevesebb, hogy a tábor megkérdőjelezi a választások tisztaságát.Vagy mi lesz akkor, ha megnyeri. Még erősebb letámadás, még erősebb kisajátítása mindennek, már ha marad addigra valami.

Nem vagyok idealista, de inkább valamiféle közmegegyezés felé kellene haladni, és talán a legutóbb mért 57 százaléknyi bizonytalan egy részét is lehetne aktivizálni. Mert így lassan elfogy a politikai elit legitimációja, és az állampolgárok kis részének bizalmát fogják élvezni. Még inkább, mint most.

A demonstrációnak volt persze másik célja is, üzenni akartak a külföldnek, az EU-nak és mindenféle nemzetközi szervezetnek. Hogy az Orbán-kormány erős felhatalmazással rendelkezik, és maga mögött tudja az emberek bizalmát.

Erre azonban nem volt semmi szükség. A külföld soha nem vitatta a választási eredményeket, az erős felhatalmazást. És az biztos, hogy ettől nem enyhül meg sem az Európai Bizottság, sem az IMF, sem az USA. Ők ugyanis nem a politikai hatalmat kritizálják, hanem annak lépéseit. És ebben ez a demonstráció sem fogja majd vissza őket.

Némi késztetést éreztem arra, hogy azonnal felülírjam előző bejegyzésemet. Az ugyanis arról szólt, hogy ha törik, ha szakad, Orbán nem hátrál meg, inkább beleviszi az országot az államcsődbe, és megnevez néhány, egyébként sem éppen népszerű bűnbakot. De a ma délelőtti események mintha kicsit elkanyarodnának ettől az iránytól.

Persze, nem búcsúzhatunk még el az államcsőd rémétől, de legalább megállt a forint értékvesztése. Mint láthatjuk ezt a portfolio.hu grafikonján.

Ehhez nem kellett semmi más, mint egy kis vakuvillogtatás a miniszterelnök és a jegybank elnöke találkozójáról, ahol Orbán kijelentette, folyamatosan egyeztetnek, és hogy nem akarják lenyúlni a valutatartalékot. Garancia egyikre sincs, de legalább elhangzottak.

A másik, hogy Fellegi Tamás szinte szabad mandátumot kapott az IMF tárgyalásokra, akár azt a hitelformát is választhatja, ami a legszigorúbb feltételeket írja elő a kormány számára.

A forint euróval szembeni árfolyama gyorsan csökkent, ráadásul a tízéves államkötvény hozama is zúgott lefelé 0,32 százalékpontot. Sajnos, még mindig 10 százalék felett van, és az igazi piaci érdeklődéshez 7 százalék körülire kellene csökkennie, de legalább valami történt.

(Utóbbihoz egy kis magyarázat. Az államkötvény magas hozama azt jelenti, hogy kockázatos a megvásárlása, mert nem garantált annak normál visszafizetése. A befektetők az alacsonyabb, de biztos kamat esetén nyitják ki bankszámlájukat. És, ha elindul az állampapírok értékesítése, akkor kisebb szükség lesz az IMF-re.)

De a lényeget láthatjuk, ha történik néhány ésszerű dolog, arra azonnal reagálnak a piacok, és csökken a szorítás az állam nyakán. Persze, ehhez a kormány kompromisszumképességére is szükség van, az ígéret akkor szép szó, ha be is tartják.

Az IMF feltételei között ugyanis olyanok is szerepelnek, mint hogy garantálni kell a Nemzeti Bank függetlenségét, ehhez egy új törvény módosítása kell. És, hogy el kell felejteni az egykulcsos adót, esetleg kompromisszumként vagyonadót vagy ingatlanadót kell kivetni. Mert valahogyan be kell tömni azt a hatalmas lukat, amit az egykulcsos adó ütött az állami bevételeken.

A feltételek teljesítése azonban egyértelmű arcvesztést jelent a kormánypártoknak, a kormánynak és személyesen Orbánnak is. Be kell ismerniük – és nem csak Navracsicsnak -, hogy elhibázott volt a gazdaságpolitikájuk, nem jöttek be az unortodox intézkedések, és innentől azt teszik, amit a józan ész, és nem a vakhit diktál. Ami nem lesz egyszerű, mert teljesen más kormányzati kommunikációt és magatartást követel meg.

Az viszont tisztán látszik, hogy nem nagyon lehet bűnbakokat keresni, ha spekulációs támadás érte volna a forintot, akkor néhány mondat nem hűti le a piacot. Most azt figyeli majd a piac, az EU és az IMF, hogy folytatódik-e a kompromisszumkeresés, és az államcsőd elkerülése érdekében a kormány vállalja-e a józan ész politikáját a vakhit helyett.

Hatalmas tüntetés volt hétfőn – írják a lapok. Tény, valóban sokan voltak és jól szervezettnek tűnt az egész, ráadásul elmaradtak a szélsőséges kilengések is, pedig voltak próbálkozások. És vannak, akik úgy értékelik, ez volt a vízválasztó, innentől kezdve egyre erősödik az összefogás az Orbán-kormány ellen, ami előbb-utóbb Orbán távozásához vezet.

De ez nem ilyen egyszerű. Nézzünk körül a blogoknál, a cikkek kommentjeiben, és láthatjuk, a többségük nevetségesnek, lesajnálandónak ítéli az egészet. Folyik az elmúttnyolcévezés, a komcsizás, zsidózás. Persze, nyilvánvaló, hogy ezek nagy részét önkéntes pártaktivisták, helyi véleményvezérek és bérkommentelők követik el, de akkor is mutatja a közvélemény állását.

Ami alapjában véve csendben van. Miért? Mert az átlagemberek számára megfoghatatlan dolgokért zajlott a tüntetés. Demokrácia, fékek és ellensúlyok, alkotmánybírósági jogkörök, Nemzeti Bank önállósága, stb. Nem véletlen, hogy sokan „úri muri”-nak, és erőlködésnek tartják az egészet.

Ez az, amit nem ismer fel az ellenzék. Mert az ellenzéki politikusok számára világos, hogy itt tényleg a demokrácia lebontása zajlik, de ez semmit nem mond a nagy átlagnak. Emlékezzünk vissza, hogy 1989-90-ben a demokrácia, mint fogalom azzal volt egyenértékű, hogy mi is úgy fogunk élni, mint az osztrákok és a németek. Nem jött be, tehát a demokrácia nem jelent semmit.

A nagy tömegek csak akkor mozdulnak, ha a saját zsebükön érzik azt, hogy baj van. Ez már sokak számára így van, de így volt az MSZP kormányzása alatt is. Belefásultak.

Ráadásul egyszerűen kiváló a Fidesz kommunikációja. Mert mindig találnak egy bűnbakot. A korkedvezményes nyugdíjasoktól a magánnyugdíj-pénztárakig, a komcsiktól az „elnyomó” Brüsszelig, az uzsorásoktól a zsidókon át az IMF-ig. Mindig valaki más a hibás, akiktől meg kell védeni az országot. A kormány és személyesen Orbán Viktor éppen ezt teszi, tehát ők az országért és értünk vannak.

Ilyen egyszerű ez. A rosszabbul élő polgár gyűlölni akar, a kormány pedig tálcán nyújtja nekik a gyűlölet tárgyát.

Nem véletlen, hogy a külföldi bírálatokra is úgy reagál a közvélemény, hogy mi közük hozzá, ne szóljanak bele, miért nem tették ezt az elmúttnyolcévben. Tették, csak ugye, az akció és a reakció mindig arányos egymással. Az európai közösségben és a működő demokráciákban alapvetőnek számító értékeket eddig senki sem támadta, most igen, ezért heves a tiltakozás.

De belpolitikailag Orbán ebből jól is kijöhet. Mert nehéz a valósággal szembenézni, egyszerűbb, ha minden rosszat a nemzetközi válságra, a hanyatló Európára, a kizsákmányoló nagytőkére kenünk. Ez hihető és világos üzenet.

És Orbán ebből az egészből úgy is kijöhet, hogy ő az, aki védi az ország szuverenitását, a magyarok érdekeit, és ami rossz, azt az idegenszívű, nemzetrontó erők okozzák.

Mondom, kiváló a Fidesz kommunikációja. Az, hogy közben hazánk elszigetelődik, kispadra kerül az Európai Unióban, nem érdekel igazán senkit, csak az ellenzéki politikusokat és a sajtót. Akiket, ugye, a kormány szerint éppen ezek az ártó erők irányítanak.

A közgazdászok szerint tavaszra itt az államcsőd, mert addigra az összes ezüstöt elviszik, lesöprik az összes padlást, és sehová nem lehet nyúlni. A piacot már nem érdekeljük, az IMF, ugye, nemzetrontó és kizsákmányoló.

Mi marad? A nagy önérzetünk és a lyukas zsebünk. Na és persze, Orbán Viktor, aki még ekkor is a nemzet megmentőjeként tündököl majd. Aki mentene, csak az ellene áskálódók nem hagyják.

A politikai haszonszerzés akár racionális lépés is lehetne egy csökkenő népszerűségű kormánypárttól, ha közben nem táncolnánk a szakadék szélén. Mert ha az IMF-fel gyorsan és könnyen menne a megegyezés, akkor Orbán szembemenne sok éves kommunikációjával, mint írtam előző bejegyzésemben.

Ma reggeli interjújában azt mondta, ha az IMF irányítása alá kerül az ország, akkor itt nincs szükség nemzeti érzelmű emberekre. Szerintem az a mondat a magatartásának lényege. Olyan sokszor hangoztatta, hogy meg kell őriznünk függetlenségüket, hogy ma már ennek a gondolatnak a rabja.

És ezzel a kurucos magatartással támogatói egy részét is meg tudja őrizni, sőt, talán még a jobbikosok szimpátiájára is számíthat. Erről szól ez az egész történet, hiszen Orbán most főleg az EU-szkeptikusok, a mindenféle külföldi együttműködést elutasítók támogatásában bízhat. Jól mutatják ezt az internetes kommentek is.

De megéri-e mindez azt, hogy az ország közben szép lassan csődbe megy? Közel már az az idő, amikor – megállapodás hiányában – elszalad a forint árfolyama, és 500 körül lesz az euró, 600 körül a benzin. De ez – úgy tűnik – Orbánnak nem érdekes, ő csak a politikai hasznot nézi.

De van egy másik lehetőség. Annyira elszakadt a valóságtól, hogy mindent elhisz Matolcsynak, hiszi, hogy jó állapotban van az ország, és jön a fellendülés. És saját személye elleni támadásként éli meg a kritikákat, márpedig, mint tudjuk, ő tévedhetetlen és soha nem hazudik. És ha a valóság nem egyezik meg az elképzelt dolgokkal, akkor nem az elképzeléseket, hanem a valóságot kell hozzáigazítani.

Orbán már nem képes ebből az álomvilágból kilépni. Kérdés, hogy a Fidesz meddig lesz hajlandó asszisztálni ehhez. Mert ők is féltik azért a saját egzisztenciájukat, és nem valószínű, hogy a bukásba is követik majd vezérüket.

De miközben ezt a bejegyzést írom, jön a hír, hogy Barroso nem kapta meg Orbán levelét, a levél tartalmáról egyelőre csak a miniszterelnök bejelentéséből tudunk. Így van egy újabb lehetőség, a belföldi és külföldi kettősbeszéd. De ez már régebben sem jött be, szerintem most sem lesz eredményes.

Szinte elsikkadt a karácsonyi cikkrohamban a hír, hogy pénteken idő előtt távozott hazánkból az EU és az IMF küldöttsége. Persze, születnek az elemzések, de azt nem tudom, hányan is olvasgatják ezeket a bejgli-ajándék-bevásárlóroham szemantikai univerzumába beleveszettek közül.

Pedig komoly a helyzet, és sokan látják már a spájzban az államcsődöt. Tényleg közel lehet, de inkább nézzük a lehetőségeket, amelyekről sokan írtak már.

De előtte hadd utaljak előző bejegyzésemre, mert ebből kell kiindulni. A mindenhonnan begyűjtött, elvett, lenyúlt pénzek csak ideig-óráig segítik tömködni a lukakat, rövid időn belül megint csak ott vagyunk, mint előtte, ráadásul kisöpörtük és feléltük a tartalékokat.

Szóval a lehetőségek. Van egyszer ugye az, hogy állampapírokat adunk el, de a ez már egy hónapja sem volt sikeres. A veszélyeztetettség miatt ugyanis olyan magas a kamat, hogy nem veszik őket.

Fel lehet használni a jegybanki tartalékot. Könnyen lehet, hogy erre megy ki a játék, nem véletlenek a Simor András elleni támadások, és az új jegybanki törvény sem. Ezzel azonban az utolsó fillérig elköltenének mindent, és valószínűsíthető a néhány hónappal elcsúsztatott államcsőd.

Vagy meg lehet egyezni az EU-val és az IMF-fel. A két szervezet kedvező kamattal adja a hitelt, cserébe viszont szigorú feltételekhez kötik. Ráadásul Orbán és a kormány is arcát veszítené, hiszen ez már mindenképpen véget vetne a gazdasági szabadságharcnak, bárhogyan is kommunikálják.

A feltételek tényleg szigorúak, hiszen ki kell venni például az egykulcsos adót a kétharmados törvények közül, azért, hogy a következő kormánynak – bárki is legyen az – legyen mozgástere. Le kell szállni a magán-nyugdíjpénztárakról, fel kell hagyni az unortodox gazdaságpolitikával, vissza kell vonni a jegybanktörvényt, és le kell mondani az MNB és a PSZÁF összevonásáról.

Az ország, és benne a lakosság számára a harmadik megoldás lenne a legkevésbé rossz. Igen, legkevésbé rossz, mert komoly megszorításokkal járna.

Politikai szempontból Orbánnak viszont ez a legrosszabb. El kellene mondania a saját őszödi beszédét, erre nem sok esélyt látok. De talán ha beismerné tévedését, és megpróbálná az egészet ráterhelni jobb kezére, még nagyobb veszteség nélkül jönne ki a dologból, maximum új jobb kezet kellene keresnie.

Vagy vállalja, hogy lemond, és akkor 2014-ben jó eséllyel térhetne vissza, miután valaki más meglépi a fájdalmas lépéseket, helyette.

Vagy marad a konfliktusok mellett, és simán belevezeti az országot az államcsődbe, ebben az esetben azonban negatív jelzőkkel kerülne bele a történelembe.

A jelek most azt mutatják, Orbán megpróbálja a lehetőségeket ötvözni. Nem véletlen, hogy Lázár János azt mondta, szó sem volt az MNB és a PSZÁF összevonásáról. Dehogyisnem volt szó róla. Így azonban a megegyezés felé vihetik a dolgot, de most úgy tűnik, marad a sok kárt okozó gazdaságpolitika.

Január 10-e után folytatják az egyeztetést, addig még sok minden változhat, de a tét most már sokkal nagyobb, mint OV személyes pályafutása. Csak remélhetem, hogy ezt ő is belátja, és nem túl későn.

De itt most nem is az a fő baj, hogy az emberek nem bíznak a politikában, hanem ma már a pénzügyi szereplők sem. És ezt nem én állítom, hanem a Kenneth Rogoff, a Harvard közgazdász professzora. A piac abban nem bízik, hogy a politikusok képesek lesznek politikai eszközökkel kezelni az újabb válsághelyzetet. És miért nem?  Mert eddig sem ezt tették.

Három évvel ezelőtt a bankok becsődölését állami pénzek beinjekciózásával kerülték el, már ahol lehetett. De mindez csak rövidéletű megoldásnak bizonyult, hiszen azóta a bankok óvatosak, ráadásul kénytelenek is, mert a kormányok szigorú szabályokat hoztak a felelőtlen hitelezés megelőzésére.

És ez a két dolog együtt visszafogta a neokonzervatív (szakirodalomban olykor neoliberásnak nevezett) gazdaságpolitika eredményességét. Mármint azt, hogy ha adók csökkentésével felpörgetik a belső fogyasztást, azzal nő a gazdaság, itt lesz a versenyképességi kánaán.

Hát nem, és ezt azok a bezzegországok mutatják a legjobban, amelyekre a Fidesz még ellenzéki korábban mutogatott, mint követendő példa. Írországról, Portugáliáról beszélek, ezek most éppen ismét a veszélyzónában vannak.

A bankok ugyanis világszerte bizalmatlanok, olyan nagy a pánik, hogy az USA egyetlen fokkal való leminősítése miatt menekülnek a dollárból a befektetők, és a déleurópai országok zuhanása miatt az euróból is. Állnak át ezerrel a svájci frankra, aminek az árfolyama így lassan az euróét verdesi.

Az USA persze nem megy csődbe, hiszen államadóssága jelenleg is a GDP 80 százaléka körül van, éppúgy, mint nálunk. A nagy különbség, hogy az USA gazdasága a világon a legerősebb, mondhatnánk, most is dübörögne, ha ezt nem fogná vissza a banki bizalmatlanság. De azért nagy esésre így sem kell számítani, szóval az USA köszöni szépen, de jól van.

Ami a pánikot okozta az, hogy már az amerikai politikusok sem tudnak egyezségre jutni egymással. Vannak elemzők, akik szerint mindennek oka, hogy egyre szélsőségesebb emberek jutnak halatomhoz mindkét nagy pártban, és ők aztán a másik oldallal semmiképpen. Így történhetett, hogy a viszonylag jó gazdasági pozíció ellenére a hitelminősítők visszavetették eggyel a világ első számú gazdasági szereplőjét.

Mit is jelent mindez számunkra? Annyit, hogy – nyitott, exportra épülő gazdaság lévén – fel kell készülnünk egy újabb lejtmenetre. Amit már nem lehet kezelni az egyszeri, lyuktömködésre használt magánnyugdíj-pénztári vagyonnal, mert az már nincs, vagy éppen csak egy kicsi van belőle.

Nem számíthatunk az IMF-re sem, mert őket jól kipateroltuk innen, és régi-új barátainkra, a kínaiakra sem nagyon, hiszen náluk is esnek a tőzsdék, 6,5 százalékosra nőtt az inflációjuk.

Szóval, öveket bekapcsolni, lesz itt zuhanás. Még szerencse, hogy legalább a MOL 21 százaléka a miénk, igaz, jó ötvenmilliárdot buktunk az árfolyamon, de kicsire ugye, nem nézünk.