Az Egyesült Államokban alapvetésnek számít, hogy az elnökválasztást a belpolitikai kérdések döntik el. Az átlag amerikait ugyanis nem érdekli Európa, Ázsia, a világ tőlük távol eső része. Azért most ez is szerepet játszhatott, úgy is mondhatnám, a galambok legyőzték a héjákat.

Hiszen Obama bejelentette, kivonja katonáit Irakból, Afganisztánból, meg akar békülni Iránnal, jobban bízik a tárgyalásos technikákban, mint az amerikai életeket és dollármilliárdokat követelő fegyveres jelenlétben.

Ami kétségkívül vonzóbb lehetett, mint Romney harcos kiállása, a republikánus jelölt keményebb fellépést akart Iránnal szemben, és folytatta volna a konfrontatív külpolitikai stílust. Nem véletlen, hogy Izrael az az ország, amelyik a legkevésbé örülhet most a demokraták győzelmének, mert a korábbi erőteljes, fegyveres amerikai támogatás csökkenni látszik, ami Izraelt is békülékenyebb magatartásra inti. Persze, majd a jövő mutatja meg, kinek is lett volna igaza.

De néhány szót a belpolitikáról. Obama négy éve alatt szakított a meggyökeresedett hagyományokkal. Nagy küzdelem árán bevezette a kötelező egészségbiztosítást, sokat tett az esélyegyenlőségért és a kisebbségi jogok érvényesítéséért.

Vagyis mindazt megcsinálta, amit a republikánusok és az ultrakonzervatívok elleneztek. Nem véletlen, hogy azokban az államokban érte el a jobb eredményeket, ahol színesebb a társadalom szociális összetétele, és ahol lazább az életfelfogás.

Romney ennek éppen az ellenkezőjét képviselte, ő a déli farmerek, olajmilliárdosok életfelfogását közvetítette. A blogszférában már meg is jelentek azok a kommentek, amik szerint a latinok és az afroamerikaiak választották meg Obamát, a „fehér amerikaiak”  inkább Romneyra szavaztak.

Ebbe a vitába nem mennék most bele, inkább a gazdasági részét nézném meg a dolgoknak. Obama továbbra is pórázon akarja tartani a gazdasági szereplőket, vigyázva arra, nehogy újabb válságba sodorják az országot. Romney viszont a vadkapitalizmus híve, és teljesen kivonná az államot a gazdaság szabályozásából.

Azt nem tudom, hogy ennek mekkora szerepe volt a választásokban, valószínű, hogy Obama gazdaságpolitikája nagyobb biztonságot ígért, mint republikánus ellenfeléé. Nem véletlen, hogy az európai országok többsége fellélegzett, mert egy újabb amerikai válság komolyan veszélyeztetné a kínlódó Európa helyzetét.

Éppen ezért nekünk is üdvözölni kellene Obama megválasztását, hiszen a biztonságosabb amerikai gazdaság Európán keresztül nekünk is nagyobb mozgásteret és kevesebb kockázatot jelent.

Persze, értem én, ha a magyar kormány nem jár örömtáncokat, hiszen a magát jobboldalinak és konzervatívnak nevezett Fidesz természetes szövetségesei a republikánusok lennének. De azért meg kell azt is nézni, hogy a magyar kormány gazdasági elképzelései inkább Obama nézeteihez közelítenek, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről.

Obama ettől függetlenül nem volt nagy elnök, és várhatóan ezután sem lesz az. Nem tartják jó taktikusnak, és a szemére vetik, hogy túlságosan akadémikus a gondolkodása. Úgy tűnik, az amerikaiak a kisebbik rosszat választották, ami azért ismerős érzés lehet nekünk is.

Szinte elsikkadt a karácsonyi cikkrohamban a hír, hogy pénteken idő előtt távozott hazánkból az EU és az IMF küldöttsége. Persze, születnek az elemzések, de azt nem tudom, hányan is olvasgatják ezeket a bejgli-ajándék-bevásárlóroham szemantikai univerzumába beleveszettek közül.

Pedig komoly a helyzet, és sokan látják már a spájzban az államcsődöt. Tényleg közel lehet, de inkább nézzük a lehetőségeket, amelyekről sokan írtak már.

De előtte hadd utaljak előző bejegyzésemre, mert ebből kell kiindulni. A mindenhonnan begyűjtött, elvett, lenyúlt pénzek csak ideig-óráig segítik tömködni a lukakat, rövid időn belül megint csak ott vagyunk, mint előtte, ráadásul kisöpörtük és feléltük a tartalékokat.

Szóval a lehetőségek. Van egyszer ugye az, hogy állampapírokat adunk el, de a ez már egy hónapja sem volt sikeres. A veszélyeztetettség miatt ugyanis olyan magas a kamat, hogy nem veszik őket.

Fel lehet használni a jegybanki tartalékot. Könnyen lehet, hogy erre megy ki a játék, nem véletlenek a Simor András elleni támadások, és az új jegybanki törvény sem. Ezzel azonban az utolsó fillérig elköltenének mindent, és valószínűsíthető a néhány hónappal elcsúsztatott államcsőd.

Vagy meg lehet egyezni az EU-val és az IMF-fel. A két szervezet kedvező kamattal adja a hitelt, cserébe viszont szigorú feltételekhez kötik. Ráadásul Orbán és a kormány is arcát veszítené, hiszen ez már mindenképpen véget vetne a gazdasági szabadságharcnak, bárhogyan is kommunikálják.

A feltételek tényleg szigorúak, hiszen ki kell venni például az egykulcsos adót a kétharmados törvények közül, azért, hogy a következő kormánynak – bárki is legyen az – legyen mozgástere. Le kell szállni a magán-nyugdíjpénztárakról, fel kell hagyni az unortodox gazdaságpolitikával, vissza kell vonni a jegybanktörvényt, és le kell mondani az MNB és a PSZÁF összevonásáról.

Az ország, és benne a lakosság számára a harmadik megoldás lenne a legkevésbé rossz. Igen, legkevésbé rossz, mert komoly megszorításokkal járna.

Politikai szempontból Orbánnak viszont ez a legrosszabb. El kellene mondania a saját őszödi beszédét, erre nem sok esélyt látok. De talán ha beismerné tévedését, és megpróbálná az egészet ráterhelni jobb kezére, még nagyobb veszteség nélkül jönne ki a dologból, maximum új jobb kezet kellene keresnie.

Vagy vállalja, hogy lemond, és akkor 2014-ben jó eséllyel térhetne vissza, miután valaki más meglépi a fájdalmas lépéseket, helyette.

Vagy marad a konfliktusok mellett, és simán belevezeti az országot az államcsődbe, ebben az esetben azonban negatív jelzőkkel kerülne bele a történelembe.

A jelek most azt mutatják, Orbán megpróbálja a lehetőségeket ötvözni. Nem véletlen, hogy Lázár János azt mondta, szó sem volt az MNB és a PSZÁF összevonásáról. Dehogyisnem volt szó róla. Így azonban a megegyezés felé vihetik a dolgot, de most úgy tűnik, marad a sok kárt okozó gazdaságpolitika.

Január 10-e után folytatják az egyeztetést, addig még sok minden változhat, de a tét most már sokkal nagyobb, mint OV személyes pályafutása. Csak remélhetem, hogy ezt ő is belátja, és nem túl későn.

Be kell vallanom, kicsit meglepett a mai hír, hogy jövőre is magánál tartja a magán-nyugdíjpénztári tagok befizetéseit az állam. Pedig kis gondolkodással előre jelezhető lett volna. Mondom, kis gondolkodással, valószínűleg ők sem sokat törték rajta a fejüket.

De egyszerűen érthetetlen, milyen indulattal és lendülettel nyúlnak le mindent, és költenek el minden pénzt. És az is, hogy még mindig milyen sokan vannak, akik ezt nem veszik észre.

Nézzünk kicsit vissza. Kezdődött a dolog az mnyp-ak befizetéseinek ideiglenes elvonásával, ami néhány százmilliót hozott a konyhára. Aztán a zsarolást megvalósító felszólítással, hogy lépjenek vissza az állami nyugdíjrendszerbe. Ebből 3000 milliárdot szedtek össze.

Közben voltak és vannak a különadók, amik visszafogták a gazdaságot, a befektetéseket, és például a szakadék szélére sodorták az ország legjobban prosperáló ágazatát, a gyógyszeripart. Itt is jött be néhány ezermilliárd.

Aztán magukhoz vonták a megyei önkormányzatok vagyonát. Minden számítás azt mutatja, hogy ebből nagyon jól jön ki az állam, hiszen a 180 milliárdos adósság átvállalása fejében ennek többszöröséhez juthat, ha jól sáfárkodik az átvett vagyonelemekkel.

2013-ban következnek a települési önkormányzatok, amelyek jóval nagyobb vagyonnal bírnak, mint a megyék. Igaz, ez még kicsit homályos, de nincs kétségünk, hogy meglépik.

Érthetetlen, hogy miért volt most szükség a mnyp-i befizetésekre, amelyek jóval kisebb összeget hoznak a konyhára. Hacsak azért nem, mert most minden fillér számít.

És mindezek mellett a kormány ragaszkodik a Matolcsy-féle gazdaságpolitikához, hiába igazolódott be, hogy az – finoman szólva – nem sikeres.

Aztán visszaoldalogtak az EU-hoz és az IMF-hez, mert a bajok így sem kicsik, és kiderült, a sokáig favorizált Kelet nem húz ki minket a szarból. Miért is tenné, ott nincs szolidaritás, kohéziós akarat, mint a szélsőjobbosok által gyarmatosítóknak nevezett EU-ban.

Az egész egyébként az előző ciklusok ellenzéki ideje alatt kezdődött, amikor azt sulykolták folyamatosan, hogy lehet ezt másként és jobban is csinálni. Mondjuk azt, hogy ez elképzelhető, de nem így.

És kormányra kerülve későn jöttek rá, hogy a belső fogyasztásra alapozó gazdaságpolitika nem jön be. De a költségvetés lyukait be kell foltozni, és az ellenzékiség alatt sokat szidalmazott eszközökhöz nem nyúlhatnak arcvesztés nélkül.

Maradt az a lehetőség, hogy pénz szerezni, bármi áron. És úgy viselkednek, mint aki kivándorolni készül, és csak pénzt vihet magával. Gyakorlatilag elköltenek mindent, ami mozgatható, és amivel valamilyen szinten jövőt lehetne alapozni. Ezért döbbenetes.

Már csak egy gondolat nem hagy nyugodni. A tavalyi választási győzelem után sokszor elhangzott, most minimum 15-20 évre akarnak berendezkedni a hatalomban. Akkor viszont maguk alatt (is) vágják a fát.

Vagy közben rájöttek, hogy ennyi ideig biztosan nem lesznek a bársonyszékek közelében, de akkor utánuk az özönvíz. Aztán majd büszkén gondolnak vissza arra, amikor eladták a családi ezüstöt és leseperték a padlást. Mert az arcuk megmaradt, csak éppen legatyásodtak.

Az ilyen mentalitású embereket valamikor dzsentriknek nevezték.

Az ötlet, hogy a diplomások utólag fizessék vissza az állami kasszába jövedelmük egy részét, ennek a folyamatnak csupán a megkoronázása. Talán ott kezdődött, amikor létrehoztak egy alapot, ahová az államadósság csökkentésére szánt adományokat várják.

És folytatódott ott, hogy mindenkinek fel kell vennie a küzdelmet, harcot kell vívni minden ellen, amit kormányunk ellenségnek ítél meg. Most eltekintenék attól a – valós és elterjedt – véleménytől, hogy az állandó harc hangoztatása arra jó, hogy indokolhassák a jogállammal szembemenő lépéseket, hiszen háborúban mindent szabad.

Inkább arra csodálkozom rá, hogy ez a világnézet hol jelent meg eddig, és mi lett a sorsa.

A társadalmi szereplők állandó egyeztetésén, konzultációján majd megállapodásán működő államot korporatív államnak nevezi a politikatudomány. Van ilyen napjainkban is, de – nem véletlenül – neokorporatívnak hívják őket, mégpedig azért, hogy megkülönböztessék az elődöktől.

A neokorporativizmusra csak két példa, Ausztria és Norvégia. Mindkét országban háromoldalú tárgyalásokon alakítják ki a közös gazdaságpolitikai elképzeléseket, a konzultációkon ott vannak a kormány, a munkaadók és a munkavállalók képviselői. Ausztria és Norvégia abban különbözik egymástól, hogy nyugati szomszédunknál a munkavállalók erősebbek, az északi országban meg a munkaadók. De mindkét modell sikeresnek mondható, miközben nálunk, ugye, nem erről szól a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Inkább hasonlít a mások által elutasított elődökre.

Mert azokból több is volt. Két példa: Salazar Portugáliája és Mussolini Olaszországa. Ezekben a rendszerekben a munkavállalóknak vajmi kevés érdekérvényesítő képessége volt, így a kormány és a munkaadók (gyárosok, vállalkozók) egyezkedtek.

De nem a közös előnyök érdekében. A kormány kijelentette, mit vár el tőlük, és aki hajlandó volt az együttműködésre, az komoly előnyökre számíthatott. A többi ment a lecsóba.

És van még egy példa, habár ezt nem lehet a korporativizmushoz sorolni. A Rákosi rendszerben – majd még a Kádár rendszer első részében is – a társadalom minden rétegének együtt kellett küzdenie a kapitalisták, a spekulánsok ellen, és azért, hogy egyszer majd eljöjjön az „igazságos kommunizmus”.

A munkásokat munkaversenyre kötelezték, bizonyára vannak, akik emlékeznek a sztahanovistákra, akik képesek voltak többszáz százalékos teljesítményt nyújtani. És talán emlékeznek arra is, hogy „önkéntesen” kellett békekölcsönöket jegyezni, vagyis lemondani a jövedelmük egy részéről, azért, hogy gyarapítsák az államkasszát.

Nem állítom, hogy az Orbán-kormány ezeknek az elődöknek az utóda lenne. De azt igen, hogy ők is egy álomvilágot képzelnek el, amelyben mindenki egyszerre mozdul a vezető által kijelölt irányba. És mindezt az állandó ígérettel, hogy ettől az álomvilágtól csak néhány hét választ el.

Az EU elődje a gazdasági együttműködés miatt indult el az 50-es évek végén, az alapítók azt ismerték fel, hogy ha a világgazdaságban meg akarják tartani vezető szerepüket, akkor össze kell rakniuk, amijük van. Termelési kapacitást, tudásbázist, erőforrásokat. Mert már akkor szorított a tengertúlról érkező árudömping.

Az első lépés a vámhatárok eltörlése volt, ennek okát is könnyű belátni. Hiszen az árut nem csak megtermelni kell, hanem eladni is, és akkor lehet eladni, ha minősége és – főként ára – versenyképes a közösségen kívülről érkező termékekkel. Amiket aztán jó nagy vámokkal sújtottak, miközben a vámunión belül mozgó árukat ez nem terhelte.

Nincs most elég hely arra, hogy végigvegyük az EU fejlődését, de az is nyilvánvaló volt, hogy a leszakadó térségeket fejleszteni kell. Az EU így bevezette a szolidaritás elvét és az elmaradott térségeket támogatta rendesen. És támogatja ma is, a jövő év végén lejáró hétéves költségvetésben komoly tételek szerepelnek a 2004-ben és a 2007-ben csatlakozott országok részére.

Azt csak megemlítem, hogy közben a politikai együttműködést is erősíteni akarták, akarják, és ennek is a kívülről jövő kihívások az okai. Ezért erősítették meg az Európai Parlament hatásköreit, és tettek kezdeményezéseket a közös külpolitika kialakítására.

Mert a tagállamok külön-külön nem fajsúlyosak a formálódó új világrendben. Nagyságrendekkel kisebb a lélekszámuk és gazdasági, katonai potenciáljuk, mint mondjuk az USA-nak, Kínának, Indiának, és az újabban felfelé törekvő dél-amerikai országoknak.

Együtt viszont már komoly tényezőnek számítanak, ehhez viszont a tagállamoknak fel kellene adniuk szuverenitásuk egy részét. Egyébként ezt már néhány esetben meg is tették. Például a gazdasági verseny, a vámok, a környezetvédelmi előírások, stb. közös szabályozásában.

Vannak azonban olyan területek, ahol a tagállami kormányok sokkal keményebben védik saját hatásköreiket. Ilyen pld. a külpolitika, ahol jelenleg is megmaradt a függetlenség nagy része, és a nemzetgazdaságok szabályozása. Utóbbi egyébként elég széles választékot kínál az Unión belül. Az angolszász országokban a – némileg korlátozott – piaci vezérlés működik, Franciaországban az állam súlya nagyobb, az északi államokban a neokorporativizmus, és még lehetne folytatni a sort.

A nagy gondot éppen az jelenti, hogy az eltérő gazdaságpolitikák eltérő teljesítményt hoznak, és a tagállamok között, bizony, komoly szintkülönbségek vannak. Eltérő méretű az egy főre jutó GDP, a költségvetési hiány, az államadósság. És ebből következően eltérő a nemzeti valuták súlya és stabilitása is.

Már, ahol ezek megmaradtak. Hiszen az euró bevezetése után kisebbségbe szorultak azok az országok, amelyek nem a közös fizetőeszközt használják. De hiába hívják eurónak a pénzeszközt, ha annak értéktartását a tagállamok nem tudják garantálni, éppen saját gazdaságuk teljesítményének ingadozása miatt.

Ezért van, hogy a görögök, a spanyolok, lassan az olaszok is segélyekre szorulnak, mert költségvetési hiányuk és magas államadósságuk húzza lefelé az euró árfolyamát és megingatja stabilitását.

Tehát itt kőkemény közgazdasági dolgokról van szó, a rosszul teljesítők húzzák magukkal az eminenseket is. Utóbbiak állampolgárai persze joggal háborognak, hogy az általuk befizetett adóból segítik ki a költségvetési fegyelmet lazán kezelőket, de ez kényszerhelyzet. Ugyanis ha ők buknak, bukik az euró és az eurózóna is.

Ezért volt tervben jó ideig a gazdaság közös szabályozása, egyébként vannak már most is közös szabályok, főként az eurózónán belül. Ilyen, hogy a költségvetési hiány nem lehet magasabb a GDP három százalékánál, az államadósság meg a 60 százalékánál. A gazdasági válság aztán felülírta ezeket a számokat, és az Uniónak nincs a kezében semmiféle eszköz, hogy az eurózónához tartozó országok felelőtlen gazdálkodását szankcionálja.

Ehhez kellene a közös gazdaságpolitika, de a nemzeti kormányok olyan erősen tiltakoznak, hogy bevezetésére jó ideig nem lesz esély. Ugyanis éppen azok a lehetőségek tűnnének el a tagállami kormányok kezéből, amelyekkel saját politikájukat akarják érvényesíteni.

Bármilyen érdekes, Orbán Viktor tavaly év végén, az uniós elnökség átvétele előtt éppen a közös gazdaságpolitika kialakítása mellett szólalt fel. De jött megint a válság, és a terv a szólamok szintjén maradt, tegyük hozzá, nem a magyar kormány hibájából.

Szóval, megoldásra van szükség, de a megoldás esélye egyre kisebb. Nem véletlen, hogy maga Delors is azt írja, hogy inkább a tagállamok közötti koordinációt kellene erősíteni, de ez nesze semmi, fogd meg jól. Márpedig ha az EU belezuhan a saját maga és a világválság által ásott szakadékba, az a tagállamokra is katasztrofális hatással lenne.

Ugyanis ne legyenek kétségeink, az uniós szabadpiacok és támogatások nélkül hazánk is csődközelbe kerülne. A teljes önállóság ugyanis a mai világban, egy olyan, exportra alapozó gazdaság mint a miénk esetében nem megvalósítható.

Az authark (teljesen önálló) gazdasági modell már az ókori görög városállamokban sem működött.