Nemzetközi puccskísérlet zajlott ellenem – mondta Orbán Viktor a tegnap frakcióülésen. És azt is, hogy ebben része volt a CNN-nek, valamint külföldi és hazai diplomatáknak is.

Nézzük meg, van-e valami valóságalapja a történetnek. A kormányt valóban támadta a nemzetközi sajtó, de nem emlékszem olyanra, aki a miniszterelnök személyét kritizálta volna. Döntéseit, politikai irányát igen, de erre fel kell készülnie annak, aki politikusnak megy. És Orbán több mint húsz éve a politika első vonalában van.

Kimondottan meglepő, hogy a CNN-t hozta fel, a hírcsatorna hitelességét nagyon kevesen kérdőjelezték meg eddig. Sokkal hihetőbb lett volna, ha baloldali lapokra hivatkozik, azokban tényleg voltak kemény kritikák.

Ahol igazán keményen nekitámadta, az az Európai Parlament volt. De – mint a nevében is benne van – a parlament éppen a politikai viták helyszíne, itt pártcsaládok vívják szokásos ideológiai harcukat. Amiben elsősorban különbözik a magyar országgyűléstől az, hogy itthon gyakorlatilag kétpólusú lett a politika, és mindig az diktál, aki többségben van.

Brüsszelben viszont több pólus létezik, és egyik sincs többségben. Ezért több helyről érkeztek a kritikák, és csupán a Fidesz pártcsaládja védte meg valamennyire a magyar miniszterelnököt, meg persze az elenyésző kisebbségben lévő, euroszkeptikus szélsőjobb. De utóbbi mindenkit megvéd, aki az EU-t kritizálja.

Az igazi súlyos kritikákat az Európai Bizottság fogalmazta meg, amely hangsúlyozottan nem politikai alapon dönt. Ők a jogszabályoknak, a tényeknek hisznek, és ezek alapján hozzák meg döntéseiket. Nem Orbán személyét támadták, hanem döntései egy részét.

De miből is jöhetett Orbán kijelentése, amikor puccskísérletről beszélt? A puccs olyan esemény, amikor az érvényes törvényeket megsértve valakik erőszakkal mozdítják el a törvényes hatalmat.

Könnyen lehet, hogy Olaszországra asszociált, ahol Berlusconit lemondásra kényszerítették. De ez a forgatókönyv nálunk teljesen kizárható. Egyrészt, Orbánnak tényleg erős a felhatalmazása, erősebb, mint talján barátjáé volt. Másrészt Olaszország tagja az eurózónának, így az ottani gazdasági lépések közvetlen hatással vannak a közös pénzre. Plusz Olaszország ma is az EU nettó befizetője, és ha csődbe megy, azt az Unió is megszenvedi.

Magyarországra mindez nem vonatkozik. Ha Brüsszel úgy látja, hogy reménytelen a helyzet, az ország nem fordul vissza a szakadék széléről, akkor van rá esély, hogy legyintenek, és magunkra hagynak. És ezt nem a többi uniós ország, hanem mi szenvednénk meg igazán.

Mi lehetett az oka a kijelentésnek? Mert jóhiszeműen elhihetjük, hogy véletlenül nem történik ilyen, ez elő lett készítve. Igaz, hogy egy zárt frakcióülésen hangzott el, de azt mindenki tudja, hogy onnan bőven van kiszivárogtatás.

Ha tudatos, előkészített cselekedetnek fogjuk fel, akkor arra juthatunk, hogy támogatóinak akart üzenni. Azoknak, akiket elsősorban Orbán neve villanyoz fel, nem a Fidesz. A közvélemény-kutatási adatok szerint 2010-ben a Fidesz 2,5 millió szavazója közül legalább egymillió nem a pártra, hanem Orbánra voksolt. És őket akarja megerősíteni elkötelezettségükben azzal, hogy az ellenség támadását vizionálja, azt, hogy sötét erők sötét eszközökkel akarják őt eltávolítani a helyről.

De van még egy olvasat. Az, hogy Orbán tényleg elhiszi ezt az egészet. Hogy szövetkeztek ellene, és semmi más szándékuk nincs, mint hogy őt elmozdítsák. Ami már komolyabb aggályokat vet fel. Hiszen csak olyan ember ellen szervezkednek a „sötét erők”, akit veszélyesnek tartanak. Tehát elhiszi, hogy ő egy elkötelezett, a jó oldalon álló harcos, akik küzd az alattomos ellenséggel. Ez viszont már nem politikai kategória, itt másféle szakemberekre van szükség.

Bacsó Péter Tanú c. filmjében megmutatják a Rákosit jelképező Bástya elvtársnak az előre kidolgozott koncepciós per anyagát. Ő megdöbbenve látja, hogy abban nem szerepel semmiféle merényletkísérlet ellene, és ekkor teszi a címbeli kijelentést. Mert aki ellen nem szervezkednek, azt nem tartják erős és veszélyes ellenfélnek.

És akinek állandó ellenségképre van szüksége, az mindig megtalálja azt, aki ellen küzdhet. Ha nem a külföldben, akkor a hazai pályán. Ha nem az ellenzékben, akkor saját pártjában. Volt erre már jó néhány példa a magyar történelemben.

Tegnap kíváncsian olvastam az elemzéseket, számításokat, cáfolatokat és visszacáfolatokat arról, hogy hányan is voltak a szombati, békemenetnek nevezett demonstráción. Ebbe nincs értelme belemenni, úgysem tudnék igazságot tenni, a lényeg, hogy sokan voltak, többen, mint az ellenzéki tüntetéseken.

Azzal sem akarok különösebben foglalkozni, hogy kikből tevődött össze ez a tömeg, egyetlen dolog biztos, és már sokan le is írták, hogy a Fidesz komoly mozgósítási potenciállal rendelkezik, és birtokában van az ehhez szükséges infrastruktúrának is.

Inkább azon morfondíroznék el, milyen szándékok vezettek idáig, és milyen következményekkel számolhatunk. A szándék egyértelmű volt, demonstrálni azt, hogy a kormánypártnak még mindig nagyobb tábora van, mint az ellenzéknek. De ha ennyiből állt volna a dolog, akkor csak egy ismert állapotot mantráztak volna újra és újra.

Mert senki sem vitatja, hogy valóban így van. A közvélemény-kutatási adatok is ezt mutatják. De mutatnak mást is, a támogatottság egyértelmű csökkenését. Alapvető szempont a politikai kampányok tervezésénél, hogy meg kell határozni az elsődleges célcsoportot, azt, ahol a legnagyobb eredményt lehet elérni a legkisebb anyagi és szellemi ráfordítással.

Ez a csoport pedig a saját tábor. A még meglévőket meg kell erősíteni szimpátiájukban, a közben távozottakat pedig vissza kell csalogatni. És ehhez nincs jobb eszköz, mint feléleszteni az együvé tartozás élményét. A Fidesznek ez nagyon jól ment ellenzékben, valószínűleg ráébredtek, hogy kormányon is meg kell és meg lehet csinálni, és csak nyerhetnek vele.

A belföldre sugárzott üzenet tehát az, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, érdemes köztünk maradni, mi vagyunk a nyerő erő. És azt is tudjuk a politikából, hogy valóban létezik a nyerteshez húzás jelensége. Egyszerűen az emberek szeretnek oda tartozni, ahol sokan vannak, és ahol sikerekre számíthatnak. Még ha ez a siker olyannyira közvetett is, mint a politikai életben.

De mindennek van egy nagyon komoly hátulütője, amivel eddig sem foglalkozott a Fidesz, így most sem érdekli. Mégpedig az állandó készültség és az ellenségkeresés. Mert itt nem csak a kormányt is Orbánt ajnározták, szidták és gyalázták a hazai ellenzéket, a sajtót, mindenkit, akinek más a véleménye. És megkapta a magáét az EU és az IMF is, és egyre hangosabban lettek azok a jelszavak, amiket eddig csupán a szélsőjobbtól hallhattunk. Miközben Orbán éppen Barrosóhoz készül pénzért kuncsorogni.

Ezek az indulatok, és a velük szemben a másik oldalon feléledt és megerősödött érzelmek azonban rossz irányba viszik a hazai közhangulatot. Jó tíz éve zajlik a gyűlölködés a két oldal között, és erre tesznek még rá egy lapáttal a felfokozott indulatok. Gondoljunk bele, mi lesz itt, ha a Fidesz elbukja a következő választást. Az a legkevesebb, hogy a tábor megkérdőjelezi a választások tisztaságát.Vagy mi lesz akkor, ha megnyeri. Még erősebb letámadás, még erősebb kisajátítása mindennek, már ha marad addigra valami.

Nem vagyok idealista, de inkább valamiféle közmegegyezés felé kellene haladni, és talán a legutóbb mért 57 százaléknyi bizonytalan egy részét is lehetne aktivizálni. Mert így lassan elfogy a politikai elit legitimációja, és az állampolgárok kis részének bizalmát fogják élvezni. Még inkább, mint most.

A demonstrációnak volt persze másik célja is, üzenni akartak a külföldnek, az EU-nak és mindenféle nemzetközi szervezetnek. Hogy az Orbán-kormány erős felhatalmazással rendelkezik, és maga mögött tudja az emberek bizalmát.

Erre azonban nem volt semmi szükség. A külföld soha nem vitatta a választási eredményeket, az erős felhatalmazást. És az biztos, hogy ettől nem enyhül meg sem az Európai Bizottság, sem az IMF, sem az USA. Ők ugyanis nem a politikai hatalmat kritizálják, hanem annak lépéseit. És ebben ez a demonstráció sem fogja majd vissza őket.

Hát, abból a tanácstalanságból, ami miatt nem tudták, hogyan is viselkedjenek. Harcos ellenzékként, akik jól megkritizálják a kormányt, vagy csendestársként, számítva egy jövőbeni esetleges koalícióra a jelenlegi kormánypárttal. Mindkettőt gyakorolták csendben, de a fejlemények elsodorták ezt a langyos, ide is, oda is magatartást.

Mi volt ez a két fejlemény? Az egyik kétségkívül a legújabb közvélemény-kutatási adatok nyilvánosságra kerülése. Ezekből látszik, hogy a Fidesz folyamatosan veszít támogatottságából, az ellenzék viszont nem nyer belőle. A Jobbik erősödött ugyan néhány százalékpontot, de még mindig a harmadik helyen állnak, ráadásul az MSZP-re, a DK-ra és az LMP-re adott szimpatizánsi szavazatok összessége most először múlta felül a kormánypártok támogatottságát.

Lépniük kellett valamit, hiszen a netes közvéleményben jelen lévő táboruk is egyre inkább kritizálja ezt a langyos magatartást.

Mit is tettek? Először is keményen nekimentek a szociknak, Szombathelyen is, és ne legyenek kétségeink, hogy erre az országos pártközpont is rábólintott. Így közhírré tették, ők bizony nem felejtenek, és különben is ott az elmúttnyolcév.

Tény, hogy ezzel a Fideszt próbálták megsimogatni egy kicsit, eközben azt akarták tudatosítani táborukban, hogy ők most is azok a tökös legények, mint az utcán voltak a választások előtt.

És ehhez jött a szombati fővárosi tüntetés, ahol a Jobbik ellenzéki pártként demonstrált a kormánypártok mellett. A két esemény azt mutatja, elkezdődött itt egy kis dörgölőzés, hiszen joggal reménykedhetnek abban, hogy a Fidesznek rövidesen szövetségesre lesz szüksége.

Azt nem tudom eldönteni, hogy a pesti tüntetésen miért lőtték meg az öngóljukat. Nevezetesen, hogy az EU-ból való kilépést követelték, és ezt még egy kis zászlóégetéssel is megszínesítették.

Lehet, hogy csak radikalizmusukat akarták kimutatni, bebizonyítandó tökös gyerek mivoltukat. De az is lehet, hogy ez jön ki belőlük zsigerből, és a tömegpszichózis hatására ki is jött.

De ezzel kényszerhelyzetbe sodorták a Fideszt. Orbánékban kétségkívül van némi fenntartás az EU-val szemben, valószínűleg legszívesebben ki is léptetnék az országot az Unióból, de a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tehetik meg, min erről Martonyi János reggel gyorsan nyilatkozott is egyet. A Fidesz nem teheti meg, hogy ezek után elfogadja a Jobbik támogatását, el kell tőlük határolódnia.

Amit meg is tesz biztosan, csak nem a nagy nyilvánosság előtt. Orbán még mindig bízik abban, hogy a szélsőjobbos szavazók átállnak hozzájuk. De a Martonyi nyilatkozat is mutatja, hogy hivatalos szinten ez azért megtörténik.

A Jobbik így aztán magára marad. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha felveszik a mártírszerepet, némileg nőhet a támogatottságuk, de azt már nehezen, hogy a belátható jövőben kormányerő legyen belőlük.

A politikai haszonszerzés akár racionális lépés is lehetne egy csökkenő népszerűségű kormánypárttól, ha közben nem táncolnánk a szakadék szélén. Mert ha az IMF-fel gyorsan és könnyen menne a megegyezés, akkor Orbán szembemenne sok éves kommunikációjával, mint írtam előző bejegyzésemben.

Ma reggeli interjújában azt mondta, ha az IMF irányítása alá kerül az ország, akkor itt nincs szükség nemzeti érzelmű emberekre. Szerintem az a mondat a magatartásának lényege. Olyan sokszor hangoztatta, hogy meg kell őriznünk függetlenségüket, hogy ma már ennek a gondolatnak a rabja.

És ezzel a kurucos magatartással támogatói egy részét is meg tudja őrizni, sőt, talán még a jobbikosok szimpátiájára is számíthat. Erről szól ez az egész történet, hiszen Orbán most főleg az EU-szkeptikusok, a mindenféle külföldi együttműködést elutasítók támogatásában bízhat. Jól mutatják ezt az internetes kommentek is.

De megéri-e mindez azt, hogy az ország közben szép lassan csődbe megy? Közel már az az idő, amikor – megállapodás hiányában – elszalad a forint árfolyama, és 500 körül lesz az euró, 600 körül a benzin. De ez – úgy tűnik – Orbánnak nem érdekes, ő csak a politikai hasznot nézi.

De van egy másik lehetőség. Annyira elszakadt a valóságtól, hogy mindent elhisz Matolcsynak, hiszi, hogy jó állapotban van az ország, és jön a fellendülés. És saját személye elleni támadásként éli meg a kritikákat, márpedig, mint tudjuk, ő tévedhetetlen és soha nem hazudik. És ha a valóság nem egyezik meg az elképzelt dolgokkal, akkor nem az elképzeléseket, hanem a valóságot kell hozzáigazítani.

Orbán már nem képes ebből az álomvilágból kilépni. Kérdés, hogy a Fidesz meddig lesz hajlandó asszisztálni ehhez. Mert ők is féltik azért a saját egzisztenciájukat, és nem valószínű, hogy a bukásba is követik majd vezérüket.

De miközben ezt a bejegyzést írom, jön a hír, hogy Barroso nem kapta meg Orbán levelét, a levél tartalmáról egyelőre csak a miniszterelnök bejelentéséből tudunk. Így van egy újabb lehetőség, a belföldi és külföldi kettősbeszéd. De ez már régebben sem jött be, szerintem most sem lesz eredményes.

Az EU elődje a gazdasági együttműködés miatt indult el az 50-es évek végén, az alapítók azt ismerték fel, hogy ha a világgazdaságban meg akarják tartani vezető szerepüket, akkor össze kell rakniuk, amijük van. Termelési kapacitást, tudásbázist, erőforrásokat. Mert már akkor szorított a tengertúlról érkező árudömping.

Az első lépés a vámhatárok eltörlése volt, ennek okát is könnyű belátni. Hiszen az árut nem csak megtermelni kell, hanem eladni is, és akkor lehet eladni, ha minősége és – főként ára – versenyképes a közösségen kívülről érkező termékekkel. Amiket aztán jó nagy vámokkal sújtottak, miközben a vámunión belül mozgó árukat ez nem terhelte.

Nincs most elég hely arra, hogy végigvegyük az EU fejlődését, de az is nyilvánvaló volt, hogy a leszakadó térségeket fejleszteni kell. Az EU így bevezette a szolidaritás elvét és az elmaradott térségeket támogatta rendesen. És támogatja ma is, a jövő év végén lejáró hétéves költségvetésben komoly tételek szerepelnek a 2004-ben és a 2007-ben csatlakozott országok részére.

Azt csak megemlítem, hogy közben a politikai együttműködést is erősíteni akarták, akarják, és ennek is a kívülről jövő kihívások az okai. Ezért erősítették meg az Európai Parlament hatásköreit, és tettek kezdeményezéseket a közös külpolitika kialakítására.

Mert a tagállamok külön-külön nem fajsúlyosak a formálódó új világrendben. Nagyságrendekkel kisebb a lélekszámuk és gazdasági, katonai potenciáljuk, mint mondjuk az USA-nak, Kínának, Indiának, és az újabban felfelé törekvő dél-amerikai országoknak.

Együtt viszont már komoly tényezőnek számítanak, ehhez viszont a tagállamoknak fel kellene adniuk szuverenitásuk egy részét. Egyébként ezt már néhány esetben meg is tették. Például a gazdasági verseny, a vámok, a környezetvédelmi előírások, stb. közös szabályozásában.

Vannak azonban olyan területek, ahol a tagállami kormányok sokkal keményebben védik saját hatásköreiket. Ilyen pld. a külpolitika, ahol jelenleg is megmaradt a függetlenség nagy része, és a nemzetgazdaságok szabályozása. Utóbbi egyébként elég széles választékot kínál az Unión belül. Az angolszász országokban a – némileg korlátozott – piaci vezérlés működik, Franciaországban az állam súlya nagyobb, az északi államokban a neokorporativizmus, és még lehetne folytatni a sort.

A nagy gondot éppen az jelenti, hogy az eltérő gazdaságpolitikák eltérő teljesítményt hoznak, és a tagállamok között, bizony, komoly szintkülönbségek vannak. Eltérő méretű az egy főre jutó GDP, a költségvetési hiány, az államadósság. És ebből következően eltérő a nemzeti valuták súlya és stabilitása is.

Már, ahol ezek megmaradtak. Hiszen az euró bevezetése után kisebbségbe szorultak azok az országok, amelyek nem a közös fizetőeszközt használják. De hiába hívják eurónak a pénzeszközt, ha annak értéktartását a tagállamok nem tudják garantálni, éppen saját gazdaságuk teljesítményének ingadozása miatt.

Ezért van, hogy a görögök, a spanyolok, lassan az olaszok is segélyekre szorulnak, mert költségvetési hiányuk és magas államadósságuk húzza lefelé az euró árfolyamát és megingatja stabilitását.

Tehát itt kőkemény közgazdasági dolgokról van szó, a rosszul teljesítők húzzák magukkal az eminenseket is. Utóbbiak állampolgárai persze joggal háborognak, hogy az általuk befizetett adóból segítik ki a költségvetési fegyelmet lazán kezelőket, de ez kényszerhelyzet. Ugyanis ha ők buknak, bukik az euró és az eurózóna is.

Ezért volt tervben jó ideig a gazdaság közös szabályozása, egyébként vannak már most is közös szabályok, főként az eurózónán belül. Ilyen, hogy a költségvetési hiány nem lehet magasabb a GDP három százalékánál, az államadósság meg a 60 százalékánál. A gazdasági válság aztán felülírta ezeket a számokat, és az Uniónak nincs a kezében semmiféle eszköz, hogy az eurózónához tartozó országok felelőtlen gazdálkodását szankcionálja.

Ehhez kellene a közös gazdaságpolitika, de a nemzeti kormányok olyan erősen tiltakoznak, hogy bevezetésére jó ideig nem lesz esély. Ugyanis éppen azok a lehetőségek tűnnének el a tagállami kormányok kezéből, amelyekkel saját politikájukat akarják érvényesíteni.

Bármilyen érdekes, Orbán Viktor tavaly év végén, az uniós elnökség átvétele előtt éppen a közös gazdaságpolitika kialakítása mellett szólalt fel. De jött megint a válság, és a terv a szólamok szintjén maradt, tegyük hozzá, nem a magyar kormány hibájából.

Szóval, megoldásra van szükség, de a megoldás esélye egyre kisebb. Nem véletlen, hogy maga Delors is azt írja, hogy inkább a tagállamok közötti koordinációt kellene erősíteni, de ez nesze semmi, fogd meg jól. Márpedig ha az EU belezuhan a saját maga és a világválság által ásott szakadékba, az a tagállamokra is katasztrofális hatással lenne.

Ugyanis ne legyenek kétségeink, az uniós szabadpiacok és támogatások nélkül hazánk is csődközelbe kerülne. A teljes önállóság ugyanis a mai világban, egy olyan, exportra alapozó gazdaság mint a miénk esetében nem megvalósítható.

Az authark (teljesen önálló) gazdasági modell már az ókori görög városállamokban sem működött.