Persze, némi malícia volt bennem, az első mondat írása közben. Ez az egész kijelentés ugyanis nem más, mint hogy hivatkozási alapot teremtsen a fő mondanivalójához, mármint, hogy el kell gondolkodni az elnöki rendszeren.

Nézzük meg ezt a jóléti állam, munkaalapú társadalom szembeállítást. A jóléti állam klasszikus fogalmában azt jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye jó, magasak a bérek, az állam nagyon sok szolgáltatást (egészségügy, oktatás, kultúra) ingyen, vagy minimális térítés ellenében nyújt állampolgárainak. Ám ennek van ára is, a magas adók, amit az állampolgárok be is fizetnek, mert látják az ellenszolgáltatást.

A jóléti állam valóban gondokkal küzd, de ezek nem most jelentkeztek, hanem jó harminc éve. Ez a konstrukció magában foglalja az állam magas szintű beavatkozását a gazdasági, pénzügyi folyamatokba, sőt, a gazdasági szereplők (cégek) nagy része állami, vagy részben állami tulajdonban is van.

Ennek a modellnek, amit akár keynesizmusnak is nevezhetünk, a válsága már a 80-as években elkezdődött. Az ok egyszerű: a technikai fejlődés, elsősorban az infokommunikációs téren, a transznacionális vállalatok (nálunk inkább multiknak hívjuk őket) megerősödése. Magyarul: a globalizáció.

A globalizált térben ugyanis az állam nehezen boldogul, ha gazdaságot, cégeket is kell irányítania. Az állam alapvető tulajdonsága az, hogy lassú. Mire végigmegy egy döntés a bürokrácián, az már el is avul.

Ezt a problémát először az Egyesült Államok és Anglia ismerte fel. A baloldalinak nem mondható Ronald Reagan és Margaret Thatcher szakított először a Keynes-féle jóléti modellel, ám ők az állam szerepvállalásának csökkentésében látták a megoldást. Ezt nevezték el neoliberalizmusnak, amit Nyugaton inkább neokonzervativizmusként emlegettek.

Ennek a lényege az állam kisebb szerepe, a privatizáció, a gazdaság erősítése, a jóléti szolgáltatások csökkentése, illetve fizetőssé tétele. Ha Orbán erre gondolt, mint munkaalapú társadalomra, akkor jó úton jár, csak néhány évtizeddel elkésett.

(Zárjelben jegyzem meg, ez még nem lenne probléma, úgy tűnik, minden társadalomnak végig kell járnia az evolúciót. A Nyugatnak erre bő kétszáz éve volt, nekünk eddig bő húsz. Ebből a szempontból nem vagyunk lemaradva.)

A bő négy éve zajló pénzügyi, gazdasági válságnak nem ez a modell volt az oka, hanem a pénzpiac felelőtlen, gátlástalan magatartása. A globális pénzpiacra ma már nincs ráhatása egyetlen kormánynak sem, az működik a saját érdekei szerint, nincs tekintettel még az államcsődökre sem.

A válság utáni, nyugati államosítás csupán a bajba került bankokat, biztosítókat érintette, de a megállapodások szerint ezekből is ki fog farolni az állam, amint rendbe teszik őket. A bankokra ugyanis szükség van, nélkülük egyetlen gazdaság sem működőképes. Ma már nem csak a beruházások, de maga a termelés is hitelek segítségével történik.

Ha mindezt végiggondoljuk, így már kevésbé érthető Orbán kijelentése. Nálunk ugyanis éppen fordított folyamat játszódik le, államosítunk, szétterítjük az állami szerepvállalást, emeljük az adókat, és egyre inkább a fizetős kategória felé csúsztatjuk a közszolgáltatásokat (felsőoktatás, egészségügy).

Úgyhogy, ezt az egész kijelentést nem lehet másnak tekinteni, mint egy lufinak, amit fel kellett röptetni. Tesztelvén a közvéleményt. Hiszen ki nem örül annak, ha kis országunk ad tanácsokat a nagy, fideszes terminológia szerint kizsákmányoló, és egy vidéki kócerájt elvezetni sem tudó Európai Uniónak.

Ez csak a politikai játék része, kell valami gumicsont. Persze, egy félmondattal azért ki kell fejeznem reményemet, hogy a munka alapú társadalom Orbánnál nem közmunka alapú társadalmat jelent.

Ennél fontosabb az elnöki rendszer említése, mint ami kívánatos lenne. Kis szarkazmussal azt is írhatom, ennél szabadabb keze Orbánnak már nem lesz, mint most van. A parlamenti kétharmaddal azt visz át akár ez nap alatt az országgyűlésen, amit csak akar. A fékek és ellensúlyok rendszerét már kiiktatta, pedig a nyugati mintájú elnöki rendszerekben ez nagyon működik.

Hacsak nem Putyin Oroszországára gondolt, ami érthető is némileg, hiszen rokon nép, félázsiai származékok ők is, mi is, mint ezt nem is olyan régen megtudtuk.

Mire kellene akkor Orbánnak az elnöki rendszer? Valószínűbb, hogy a négyévenkénti választások eredményeit akarja súlytalanná tenni. Úgy látszik, még az új választási törvénnyel lejtőssé tett pályát sem érzi elég biztosnak ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát.

De idáig talán nem menne el. Inkább a közbeszédet akarja tematizálni, hogy inkább ezzel foglalkozzon a média, és az egyre erősebb blogszféra. És ne más ügyekkel foglalkozzanak.

Most jövök rá, én is ezt teszem, ahelyett, hogy mondjuk az IMF bűnbakként való beállításával, az EU elleni hangulatkeltéssel foglalkoznék, vagy azzal, hogy Orbán elszólta magát: az IMF hitel azért is kell, hogy a lejáró adósságokat finanszírozni tudjuk.

Ügyes.

Nemzetközi puccskísérlet zajlott ellenem – mondta Orbán Viktor a tegnap frakcióülésen. És azt is, hogy ebben része volt a CNN-nek, valamint külföldi és hazai diplomatáknak is.

Nézzük meg, van-e valami valóságalapja a történetnek. A kormányt valóban támadta a nemzetközi sajtó, de nem emlékszem olyanra, aki a miniszterelnök személyét kritizálta volna. Döntéseit, politikai irányát igen, de erre fel kell készülnie annak, aki politikusnak megy. És Orbán több mint húsz éve a politika első vonalában van.

Kimondottan meglepő, hogy a CNN-t hozta fel, a hírcsatorna hitelességét nagyon kevesen kérdőjelezték meg eddig. Sokkal hihetőbb lett volna, ha baloldali lapokra hivatkozik, azokban tényleg voltak kemény kritikák.

Ahol igazán keményen nekitámadta, az az Európai Parlament volt. De – mint a nevében is benne van – a parlament éppen a politikai viták helyszíne, itt pártcsaládok vívják szokásos ideológiai harcukat. Amiben elsősorban különbözik a magyar országgyűléstől az, hogy itthon gyakorlatilag kétpólusú lett a politika, és mindig az diktál, aki többségben van.

Brüsszelben viszont több pólus létezik, és egyik sincs többségben. Ezért több helyről érkeztek a kritikák, és csupán a Fidesz pártcsaládja védte meg valamennyire a magyar miniszterelnököt, meg persze az elenyésző kisebbségben lévő, euroszkeptikus szélsőjobb. De utóbbi mindenkit megvéd, aki az EU-t kritizálja.

Az igazi súlyos kritikákat az Európai Bizottság fogalmazta meg, amely hangsúlyozottan nem politikai alapon dönt. Ők a jogszabályoknak, a tényeknek hisznek, és ezek alapján hozzák meg döntéseiket. Nem Orbán személyét támadták, hanem döntései egy részét.

De miből is jöhetett Orbán kijelentése, amikor puccskísérletről beszélt? A puccs olyan esemény, amikor az érvényes törvényeket megsértve valakik erőszakkal mozdítják el a törvényes hatalmat.

Könnyen lehet, hogy Olaszországra asszociált, ahol Berlusconit lemondásra kényszerítették. De ez a forgatókönyv nálunk teljesen kizárható. Egyrészt, Orbánnak tényleg erős a felhatalmazása, erősebb, mint talján barátjáé volt. Másrészt Olaszország tagja az eurózónának, így az ottani gazdasági lépések közvetlen hatással vannak a közös pénzre. Plusz Olaszország ma is az EU nettó befizetője, és ha csődbe megy, azt az Unió is megszenvedi.

Magyarországra mindez nem vonatkozik. Ha Brüsszel úgy látja, hogy reménytelen a helyzet, az ország nem fordul vissza a szakadék széléről, akkor van rá esély, hogy legyintenek, és magunkra hagynak. És ezt nem a többi uniós ország, hanem mi szenvednénk meg igazán.

Mi lehetett az oka a kijelentésnek? Mert jóhiszeműen elhihetjük, hogy véletlenül nem történik ilyen, ez elő lett készítve. Igaz, hogy egy zárt frakcióülésen hangzott el, de azt mindenki tudja, hogy onnan bőven van kiszivárogtatás.

Ha tudatos, előkészített cselekedetnek fogjuk fel, akkor arra juthatunk, hogy támogatóinak akart üzenni. Azoknak, akiket elsősorban Orbán neve villanyoz fel, nem a Fidesz. A közvélemény-kutatási adatok szerint 2010-ben a Fidesz 2,5 millió szavazója közül legalább egymillió nem a pártra, hanem Orbánra voksolt. És őket akarja megerősíteni elkötelezettségükben azzal, hogy az ellenség támadását vizionálja, azt, hogy sötét erők sötét eszközökkel akarják őt eltávolítani a helyről.

De van még egy olvasat. Az, hogy Orbán tényleg elhiszi ezt az egészet. Hogy szövetkeztek ellene, és semmi más szándékuk nincs, mint hogy őt elmozdítsák. Ami már komolyabb aggályokat vet fel. Hiszen csak olyan ember ellen szervezkednek a „sötét erők”, akit veszélyesnek tartanak. Tehát elhiszi, hogy ő egy elkötelezett, a jó oldalon álló harcos, akik küzd az alattomos ellenséggel. Ez viszont már nem politikai kategória, itt másféle szakemberekre van szükség.

Bacsó Péter Tanú c. filmjében megmutatják a Rákosit jelképező Bástya elvtársnak az előre kidolgozott koncepciós per anyagát. Ő megdöbbenve látja, hogy abban nem szerepel semmiféle merényletkísérlet ellene, és ekkor teszi a címbeli kijelentést. Mert aki ellen nem szervezkednek, azt nem tartják erős és veszélyes ellenfélnek.

És akinek állandó ellenségképre van szüksége, az mindig megtalálja azt, aki ellen küzdhet. Ha nem a külföldben, akkor a hazai pályán. Ha nem az ellenzékben, akkor saját pártjában. Volt erre már jó néhány példa a magyar történelemben.

Hát, abból a tanácstalanságból, ami miatt nem tudták, hogyan is viselkedjenek. Harcos ellenzékként, akik jól megkritizálják a kormányt, vagy csendestársként, számítva egy jövőbeni esetleges koalícióra a jelenlegi kormánypárttal. Mindkettőt gyakorolták csendben, de a fejlemények elsodorták ezt a langyos, ide is, oda is magatartást.

Mi volt ez a két fejlemény? Az egyik kétségkívül a legújabb közvélemény-kutatási adatok nyilvánosságra kerülése. Ezekből látszik, hogy a Fidesz folyamatosan veszít támogatottságából, az ellenzék viszont nem nyer belőle. A Jobbik erősödött ugyan néhány százalékpontot, de még mindig a harmadik helyen állnak, ráadásul az MSZP-re, a DK-ra és az LMP-re adott szimpatizánsi szavazatok összessége most először múlta felül a kormánypártok támogatottságát.

Lépniük kellett valamit, hiszen a netes közvéleményben jelen lévő táboruk is egyre inkább kritizálja ezt a langyos magatartást.

Mit is tettek? Először is keményen nekimentek a szociknak, Szombathelyen is, és ne legyenek kétségeink, hogy erre az országos pártközpont is rábólintott. Így közhírré tették, ők bizony nem felejtenek, és különben is ott az elmúttnyolcév.

Tény, hogy ezzel a Fideszt próbálták megsimogatni egy kicsit, eközben azt akarták tudatosítani táborukban, hogy ők most is azok a tökös legények, mint az utcán voltak a választások előtt.

És ehhez jött a szombati fővárosi tüntetés, ahol a Jobbik ellenzéki pártként demonstrált a kormánypártok mellett. A két esemény azt mutatja, elkezdődött itt egy kis dörgölőzés, hiszen joggal reménykedhetnek abban, hogy a Fidesznek rövidesen szövetségesre lesz szüksége.

Azt nem tudom eldönteni, hogy a pesti tüntetésen miért lőtték meg az öngóljukat. Nevezetesen, hogy az EU-ból való kilépést követelték, és ezt még egy kis zászlóégetéssel is megszínesítették.

Lehet, hogy csak radikalizmusukat akarták kimutatni, bebizonyítandó tökös gyerek mivoltukat. De az is lehet, hogy ez jön ki belőlük zsigerből, és a tömegpszichózis hatására ki is jött.

De ezzel kényszerhelyzetbe sodorták a Fideszt. Orbánékban kétségkívül van némi fenntartás az EU-val szemben, valószínűleg legszívesebben ki is léptetnék az országot az Unióból, de a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tehetik meg, min erről Martonyi János reggel gyorsan nyilatkozott is egyet. A Fidesz nem teheti meg, hogy ezek után elfogadja a Jobbik támogatását, el kell tőlük határolódnia.

Amit meg is tesz biztosan, csak nem a nagy nyilvánosság előtt. Orbán még mindig bízik abban, hogy a szélsőjobbos szavazók átállnak hozzájuk. De a Martonyi nyilatkozat is mutatja, hogy hivatalos szinten ez azért megtörténik.

A Jobbik így aztán magára marad. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha felveszik a mártírszerepet, némileg nőhet a támogatottságuk, de azt már nehezen, hogy a belátható jövőben kormányerő legyen belőlük.

Némi késztetést éreztem arra, hogy azonnal felülírjam előző bejegyzésemet. Az ugyanis arról szólt, hogy ha törik, ha szakad, Orbán nem hátrál meg, inkább beleviszi az országot az államcsődbe, és megnevez néhány, egyébként sem éppen népszerű bűnbakot. De a ma délelőtti események mintha kicsit elkanyarodnának ettől az iránytól.

Persze, nem búcsúzhatunk még el az államcsőd rémétől, de legalább megállt a forint értékvesztése. Mint láthatjuk ezt a portfolio.hu grafikonján.

Ehhez nem kellett semmi más, mint egy kis vakuvillogtatás a miniszterelnök és a jegybank elnöke találkozójáról, ahol Orbán kijelentette, folyamatosan egyeztetnek, és hogy nem akarják lenyúlni a valutatartalékot. Garancia egyikre sincs, de legalább elhangzottak.

A másik, hogy Fellegi Tamás szinte szabad mandátumot kapott az IMF tárgyalásokra, akár azt a hitelformát is választhatja, ami a legszigorúbb feltételeket írja elő a kormány számára.

A forint euróval szembeni árfolyama gyorsan csökkent, ráadásul a tízéves államkötvény hozama is zúgott lefelé 0,32 százalékpontot. Sajnos, még mindig 10 százalék felett van, és az igazi piaci érdeklődéshez 7 százalék körülire kellene csökkennie, de legalább valami történt.

(Utóbbihoz egy kis magyarázat. Az államkötvény magas hozama azt jelenti, hogy kockázatos a megvásárlása, mert nem garantált annak normál visszafizetése. A befektetők az alacsonyabb, de biztos kamat esetén nyitják ki bankszámlájukat. És, ha elindul az állampapírok értékesítése, akkor kisebb szükség lesz az IMF-re.)

De a lényeget láthatjuk, ha történik néhány ésszerű dolog, arra azonnal reagálnak a piacok, és csökken a szorítás az állam nyakán. Persze, ehhez a kormány kompromisszumképességére is szükség van, az ígéret akkor szép szó, ha be is tartják.

Az IMF feltételei között ugyanis olyanok is szerepelnek, mint hogy garantálni kell a Nemzeti Bank függetlenségét, ehhez egy új törvény módosítása kell. És, hogy el kell felejteni az egykulcsos adót, esetleg kompromisszumként vagyonadót vagy ingatlanadót kell kivetni. Mert valahogyan be kell tömni azt a hatalmas lukat, amit az egykulcsos adó ütött az állami bevételeken.

A feltételek teljesítése azonban egyértelmű arcvesztést jelent a kormánypártoknak, a kormánynak és személyesen Orbánnak is. Be kell ismerniük – és nem csak Navracsicsnak -, hogy elhibázott volt a gazdaságpolitikájuk, nem jöttek be az unortodox intézkedések, és innentől azt teszik, amit a józan ész, és nem a vakhit diktál. Ami nem lesz egyszerű, mert teljesen más kormányzati kommunikációt és magatartást követel meg.

Az viszont tisztán látszik, hogy nem nagyon lehet bűnbakokat keresni, ha spekulációs támadás érte volna a forintot, akkor néhány mondat nem hűti le a piacot. Most azt figyeli majd a piac, az EU és az IMF, hogy folytatódik-e a kompromisszumkeresés, és az államcsőd elkerülése érdekében a kormány vállalja-e a józan ész politikáját a vakhit helyett.

Szinte elsikkadt a karácsonyi cikkrohamban a hír, hogy pénteken idő előtt távozott hazánkból az EU és az IMF küldöttsége. Persze, születnek az elemzések, de azt nem tudom, hányan is olvasgatják ezeket a bejgli-ajándék-bevásárlóroham szemantikai univerzumába beleveszettek közül.

Pedig komoly a helyzet, és sokan látják már a spájzban az államcsődöt. Tényleg közel lehet, de inkább nézzük a lehetőségeket, amelyekről sokan írtak már.

De előtte hadd utaljak előző bejegyzésemre, mert ebből kell kiindulni. A mindenhonnan begyűjtött, elvett, lenyúlt pénzek csak ideig-óráig segítik tömködni a lukakat, rövid időn belül megint csak ott vagyunk, mint előtte, ráadásul kisöpörtük és feléltük a tartalékokat.

Szóval a lehetőségek. Van egyszer ugye az, hogy állampapírokat adunk el, de a ez már egy hónapja sem volt sikeres. A veszélyeztetettség miatt ugyanis olyan magas a kamat, hogy nem veszik őket.

Fel lehet használni a jegybanki tartalékot. Könnyen lehet, hogy erre megy ki a játék, nem véletlenek a Simor András elleni támadások, és az új jegybanki törvény sem. Ezzel azonban az utolsó fillérig elköltenének mindent, és valószínűsíthető a néhány hónappal elcsúsztatott államcsőd.

Vagy meg lehet egyezni az EU-val és az IMF-fel. A két szervezet kedvező kamattal adja a hitelt, cserébe viszont szigorú feltételekhez kötik. Ráadásul Orbán és a kormány is arcát veszítené, hiszen ez már mindenképpen véget vetne a gazdasági szabadságharcnak, bárhogyan is kommunikálják.

A feltételek tényleg szigorúak, hiszen ki kell venni például az egykulcsos adót a kétharmados törvények közül, azért, hogy a következő kormánynak – bárki is legyen az – legyen mozgástere. Le kell szállni a magán-nyugdíjpénztárakról, fel kell hagyni az unortodox gazdaságpolitikával, vissza kell vonni a jegybanktörvényt, és le kell mondani az MNB és a PSZÁF összevonásáról.

Az ország, és benne a lakosság számára a harmadik megoldás lenne a legkevésbé rossz. Igen, legkevésbé rossz, mert komoly megszorításokkal járna.

Politikai szempontból Orbánnak viszont ez a legrosszabb. El kellene mondania a saját őszödi beszédét, erre nem sok esélyt látok. De talán ha beismerné tévedését, és megpróbálná az egészet ráterhelni jobb kezére, még nagyobb veszteség nélkül jönne ki a dologból, maximum új jobb kezet kellene keresnie.

Vagy vállalja, hogy lemond, és akkor 2014-ben jó eséllyel térhetne vissza, miután valaki más meglépi a fájdalmas lépéseket, helyette.

Vagy marad a konfliktusok mellett, és simán belevezeti az országot az államcsődbe, ebben az esetben azonban negatív jelzőkkel kerülne bele a történelembe.

A jelek most azt mutatják, Orbán megpróbálja a lehetőségeket ötvözni. Nem véletlen, hogy Lázár János azt mondta, szó sem volt az MNB és a PSZÁF összevonásáról. Dehogyisnem volt szó róla. Így azonban a megegyezés felé vihetik a dolgot, de most úgy tűnik, marad a sok kárt okozó gazdaságpolitika.

Január 10-e után folytatják az egyeztetést, addig még sok minden változhat, de a tét most már sokkal nagyobb, mint OV személyes pályafutása. Csak remélhetem, hogy ezt ő is belátja, és nem túl későn.

De itt most nem is az a fő baj, hogy az emberek nem bíznak a politikában, hanem ma már a pénzügyi szereplők sem. És ezt nem én állítom, hanem a Kenneth Rogoff, a Harvard közgazdász professzora. A piac abban nem bízik, hogy a politikusok képesek lesznek politikai eszközökkel kezelni az újabb válsághelyzetet. És miért nem?  Mert eddig sem ezt tették.

Három évvel ezelőtt a bankok becsődölését állami pénzek beinjekciózásával kerülték el, már ahol lehetett. De mindez csak rövidéletű megoldásnak bizonyult, hiszen azóta a bankok óvatosak, ráadásul kénytelenek is, mert a kormányok szigorú szabályokat hoztak a felelőtlen hitelezés megelőzésére.

És ez a két dolog együtt visszafogta a neokonzervatív (szakirodalomban olykor neoliberásnak nevezett) gazdaságpolitika eredményességét. Mármint azt, hogy ha adók csökkentésével felpörgetik a belső fogyasztást, azzal nő a gazdaság, itt lesz a versenyképességi kánaán.

Hát nem, és ezt azok a bezzegországok mutatják a legjobban, amelyekre a Fidesz még ellenzéki korábban mutogatott, mint követendő példa. Írországról, Portugáliáról beszélek, ezek most éppen ismét a veszélyzónában vannak.

A bankok ugyanis világszerte bizalmatlanok, olyan nagy a pánik, hogy az USA egyetlen fokkal való leminősítése miatt menekülnek a dollárból a befektetők, és a déleurópai országok zuhanása miatt az euróból is. Állnak át ezerrel a svájci frankra, aminek az árfolyama így lassan az euróét verdesi.

Az USA persze nem megy csődbe, hiszen államadóssága jelenleg is a GDP 80 százaléka körül van, éppúgy, mint nálunk. A nagy különbség, hogy az USA gazdasága a világon a legerősebb, mondhatnánk, most is dübörögne, ha ezt nem fogná vissza a banki bizalmatlanság. De azért nagy esésre így sem kell számítani, szóval az USA köszöni szépen, de jól van.

Ami a pánikot okozta az, hogy már az amerikai politikusok sem tudnak egyezségre jutni egymással. Vannak elemzők, akik szerint mindennek oka, hogy egyre szélsőségesebb emberek jutnak halatomhoz mindkét nagy pártban, és ők aztán a másik oldallal semmiképpen. Így történhetett, hogy a viszonylag jó gazdasági pozíció ellenére a hitelminősítők visszavetették eggyel a világ első számú gazdasági szereplőjét.

Mit is jelent mindez számunkra? Annyit, hogy – nyitott, exportra épülő gazdaság lévén – fel kell készülnünk egy újabb lejtmenetre. Amit már nem lehet kezelni az egyszeri, lyuktömködésre használt magánnyugdíj-pénztári vagyonnal, mert az már nincs, vagy éppen csak egy kicsi van belőle.

Nem számíthatunk az IMF-re sem, mert őket jól kipateroltuk innen, és régi-új barátainkra, a kínaiakra sem nagyon, hiszen náluk is esnek a tőzsdék, 6,5 százalékosra nőtt az inflációjuk.

Szóval, öveket bekapcsolni, lesz itt zuhanás. Még szerencse, hogy legalább a MOL 21 százaléka a miénk, igaz, jó ötvenmilliárdot buktunk az árfolyamon, de kicsire ugye, nem nézünk.