Szegény, idealista ókori görögök. Szókratész, Platón, Arisztotelész, hogy csak az ismertebbeket idézzem fel. Ők még úgy gondolták, hogy ha valaki hatalmat akar, akkor azzal van egy célja. Platón adja Szókratész szájába a szavakat Az állam c. művében, miszerint a hatalom azért kell, hogy megvalósítsuk a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, és még folytathatnám.

Alkottak is állammodelleket, megnevezték azokat, akik alkalmasak lennének a közös ügyek szolgálatára. Érdekes, hogy Platón el tudta képzelni az állam irányítóiként a filozófusokat, a katonákat, az arisztokratákat, csak a politikusokat nem. Őket ki kell zárni a hatalomból – írta.

Arisztotelész ennél is tovább ment, az általa elképzelt mindhárom három állammodellnek megalkotta a pozitív és negatív változatát is. Így a királyság sötét oldala a türannisz, az arisztokráciáé az oligarchia, a politeia államformáé a demokráciáé. Utóbbi azért, mert a demokráciában fennáll a veszély, hogy a tanulatlan és befolyásolható, választásra jogosult polgárok tanulatlan, arra érdemtelen, demagógiával operáló alakokat válasszanak meg. És ez a többség diktatúrájához vezet.

A demokrácia a későbbi korokban is negatív fogalom volt, egészen addig, amíg Montesquieu a felvilágosodás korában meg nem alkotta elméletét a hatalmi ágakról, és azok szétválasztásáról. Ma úgy mondanánk, hogy a hatalmat kordában tartó fékek és egyensúlyok rendszerét állította össze, ami aztán modellül szolgált a feudalizmust levetkőző, alakuló demokráciák, elsősorban Anglia, és az új alapokon induló Egyesült Államok számára.

És, hogy miért is hozom ezt elő? Mert mára elfelejtettük ezeket az évszázados, és bevált értékeket. Politikusaink sorra azokat a hibákat követik el, amelyektől az ókori filozófusok óvták saját korukat. Igaznak bizonyult Platón jóslata, Arisztotelész negatív demokráciaképe a szemünk előtt jött létre.

És mindezek alapja az, hogy az általunk kitermelt politikusi réteg elfelejtette, hogy a hatalom csupán eszköz ahhoz, hogy megvalósítsa, vagy legalábbis minden erejével azon legyen, hogy megvalósítsa a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, stb.

És a hatalom mára már nem eszköz lett, hanem cél. Amikor a jelenlegi miniszterelnök nyolcévnyi ellenzéki szerep után hatalomra került, úgy érezte, elérte a célját. Övé a hatalom. És a több majd csak jön magától. Hát nem, és ha ezt Arisztotelész látná, a fejé verné a falba, hogy vannak, akik semmiből sem tanulnak.

Létezik a hatalom édes mámora – mondják azok, akik belekóstoltak. Amikor bármit megtehet az ember. De épp itt van a dolgok lényege. Arisztotelész demokráciamodelljében a demagógiával többséget szerzett és hatalomra került társaság megvalósítja a többség diktatúráját. Montesquieu elméletben a hatalom nem korlátlan, írott és íratlan szabályok határolják be mozgásterét. Amit még az abszolút döntéshozói többség sem ír felül. Nem azért, mert nem tehetné meg. Pont azért, mert megtehetné, de nem teszi. Mert ők a demokrácia elkötelezettjei.

Egyre távolabb kerülünk a felvilágosodástól, és egyre messzebb sodródunk vissza az időben. Nem csak párszáz évet, hanem olyan 2200-at. Hogy megvalósítsuk az ókori filozófusok legrosszabb rémálmait.

Platón csettintene egyet az ujjával, és azt mondaná: én megmondtam.

Bő egy hónappal ezelőtt írtam arról, hogy lassan ismertté válik a politika igazi arca, és az is kiderül, hogy a politikai elemzések csak egy vékony réteget karcolgatnak, így tulajdonképpen elkenik, elmaszatolják a lényeget.

Akkor nem is gondoltam volna, hogy a történések mennyire alátámasztják mindezt. És azt kell mondanom, pozitív irányba változnak a dolgok. Ugyanis egyre erősödik az országban a pártok feletti, civil aktivitás. Ami akár egy új politikai rendszer alapja is lehet, persze csak akkor, ha nem szállnak fel rá a kalandorok.

Mert nézzük csak meg, mi volt az igazi rákfenéje az elmúlt húsz évnek. Lehet velem vitázni persze, de úgy vélem, mindent felülmúlt a hatalomvágy, a másik fél lealázásának, megsemmisítésének szándéka. Még akkor is, ha az ország rokkan ebbe bele.

Ígéretspirálok, negatív kampányok, a politika kriminalizálása, az ellenfél démonizálása. Mindennek egyetlen célja volt: fokozni a hívekben a mások elleni gyűlöletet és erősíteni a ragaszkodást. Minden erre mutat, a kampányok hívószavai, a leegyszerűsített mondanivaló, az állandó harci készültség.

És ez be is jött politikusainknak. Tudatosan játszottak rá arra, hogy a magyar ember nem érti, és nem ismeri az igazi demokratikus elveket és játékszabályokat. Ami persze nem az ő hibája, lehetősége sem volt arra, hogy elsajátítsa ezeket. Így elfogadta azt, hogy vannak a jók és a rosszak, vannak a hazafiak és az idegenszívűek, stb.

És még mindig az a politikai osztály verekszik a fejünk felett, aminek ezt az egészet köszönhetjük. Mert lássuk be, a jelenlegi küzdelmek sem arról szólnak, hogy mi lesz az országgal, hogyan lehet ebből a katyvaszból kikeveredni. A hatalmon lévők éppen azon dolgoznak, hogy teljesen megsemmisítsék ellenfeleiket. Ha máshogyan nem megy, akkor kétes alapokon álló büntetőperekkel.

Az ellenzéknek meg semmi nem számít, csak annyi, hogy leváltsák az aktuális hatalmat. És, hogy ők üljenek a helyükbe. De arról egyetlen szó sincs, hogy mi lesz, ha ez mégis megtörténik. Borítékolom, ha a jelenlegi politika felállás marad, mondjuk, az erőviszonyok változásával, minden marad a régiben.

A görcsös ellenállás, a másik fél legyőzésének vágya, és ehhez a gátlástalan populizmus, a közhelyszintű kommunikáció, a gyűlölet intézményessé tétele, a szimpatizánsok felhergelése. És ugyanott maradunk, ahol vagyunk.

A formálódó civil világ egyelőre erőtlen, de a lehetőség megvan benne. De nem is ez a legnagyobb akadály, hanem az emberekben meggyökeresedett indulatok, érzelmek egyvelege. Ehhez viszont hosszú idő kell és értelem. Ami egyelőre nehezen érvényesül.

És hogy jön ehhez a politológia? Hát úgy, hogy az elemzők a mai napig is a régi sémák szerint gondolkodnak. A politikatudomány alapjait a régi, nyugati demokráciákban rakták le, oda érvényesek is. De nálunk azért komoly torzítást hozhat, ha mondjuk G. Almond politikai kultúra definícióiból válogatunk, vagy azon gondolkodunk, hogy a magyar választópolgárok a racionális vagy a szociális választói magatartás alapján döntenek-e.

Vagy azt elemezzük, hogy a szakpolitikai döntéseknél mennyire veszik figyelembe a társadalmi közép érdekeit, vagy, hogy milyen következtetéseket lehet levonni az időközi választásoknál az illékonysági index változásaiból.

Abban igaza volt Orbánnak, hogy véget ér az átmenet két zavaros évtizede. De nem úgy, ahogyan ő gondolja. Itt lesz a lehetőség, hogy egy új, valóban demokratikus rendszert építsünk ki, és ebben szerepük lehet a politikát tudományként művelőknek is.

No, nem mint politikai agitátoroknak, hanem mint segítőknek. Akik átadják tudásukat, tapasztalataikat, hogy kiépülhessen ez az új politikai rendszer.

Naiv és optimista vagyok, tudom. De azért jó hinni ebben.