Szegény, idealista ókori görögök. Szókratész, Platón, Arisztotelész, hogy csak az ismertebbeket idézzem fel. Ők még úgy gondolták, hogy ha valaki hatalmat akar, akkor azzal van egy célja. Platón adja Szókratész szájába a szavakat Az állam c. művében, miszerint a hatalom azért kell, hogy megvalósítsuk a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, és még folytathatnám.

Alkottak is állammodelleket, megnevezték azokat, akik alkalmasak lennének a közös ügyek szolgálatára. Érdekes, hogy Platón el tudta képzelni az állam irányítóiként a filozófusokat, a katonákat, az arisztokratákat, csak a politikusokat nem. Őket ki kell zárni a hatalomból – írta.

Arisztotelész ennél is tovább ment, az általa elképzelt mindhárom három állammodellnek megalkotta a pozitív és negatív változatát is. Így a királyság sötét oldala a türannisz, az arisztokráciáé az oligarchia, a politeia államformáé a demokráciáé. Utóbbi azért, mert a demokráciában fennáll a veszély, hogy a tanulatlan és befolyásolható, választásra jogosult polgárok tanulatlan, arra érdemtelen, demagógiával operáló alakokat válasszanak meg. És ez a többség diktatúrájához vezet.

A demokrácia a későbbi korokban is negatív fogalom volt, egészen addig, amíg Montesquieu a felvilágosodás korában meg nem alkotta elméletét a hatalmi ágakról, és azok szétválasztásáról. Ma úgy mondanánk, hogy a hatalmat kordában tartó fékek és egyensúlyok rendszerét állította össze, ami aztán modellül szolgált a feudalizmust levetkőző, alakuló demokráciák, elsősorban Anglia, és az új alapokon induló Egyesült Államok számára.

És, hogy miért is hozom ezt elő? Mert mára elfelejtettük ezeket az évszázados, és bevált értékeket. Politikusaink sorra azokat a hibákat követik el, amelyektől az ókori filozófusok óvták saját korukat. Igaznak bizonyult Platón jóslata, Arisztotelész negatív demokráciaképe a szemünk előtt jött létre.

És mindezek alapja az, hogy az általunk kitermelt politikusi réteg elfelejtette, hogy a hatalom csupán eszköz ahhoz, hogy megvalósítsa, vagy legalábbis minden erejével azon legyen, hogy megvalósítsa a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, stb.

És a hatalom mára már nem eszköz lett, hanem cél. Amikor a jelenlegi miniszterelnök nyolcévnyi ellenzéki szerep után hatalomra került, úgy érezte, elérte a célját. Övé a hatalom. És a több majd csak jön magától. Hát nem, és ha ezt Arisztotelész látná, a fejé verné a falba, hogy vannak, akik semmiből sem tanulnak.

Létezik a hatalom édes mámora – mondják azok, akik belekóstoltak. Amikor bármit megtehet az ember. De épp itt van a dolgok lényege. Arisztotelész demokráciamodelljében a demagógiával többséget szerzett és hatalomra került társaság megvalósítja a többség diktatúráját. Montesquieu elméletben a hatalom nem korlátlan, írott és íratlan szabályok határolják be mozgásterét. Amit még az abszolút döntéshozói többség sem ír felül. Nem azért, mert nem tehetné meg. Pont azért, mert megtehetné, de nem teszi. Mert ők a demokrácia elkötelezettjei.

Egyre távolabb kerülünk a felvilágosodástól, és egyre messzebb sodródunk vissza az időben. Nem csak párszáz évet, hanem olyan 2200-at. Hogy megvalósítsuk az ókori filozófusok legrosszabb rémálmait.

Platón csettintene egyet az ujjával, és azt mondaná: én megmondtam.

Be kell vallanom, kicsit meglepett a mai hír, hogy jövőre is magánál tartja a magán-nyugdíjpénztári tagok befizetéseit az állam. Pedig kis gondolkodással előre jelezhető lett volna. Mondom, kis gondolkodással, valószínűleg ők sem sokat törték rajta a fejüket.

De egyszerűen érthetetlen, milyen indulattal és lendülettel nyúlnak le mindent, és költenek el minden pénzt. És az is, hogy még mindig milyen sokan vannak, akik ezt nem veszik észre.

Nézzünk kicsit vissza. Kezdődött a dolog az mnyp-ak befizetéseinek ideiglenes elvonásával, ami néhány százmilliót hozott a konyhára. Aztán a zsarolást megvalósító felszólítással, hogy lépjenek vissza az állami nyugdíjrendszerbe. Ebből 3000 milliárdot szedtek össze.

Közben voltak és vannak a különadók, amik visszafogták a gazdaságot, a befektetéseket, és például a szakadék szélére sodorták az ország legjobban prosperáló ágazatát, a gyógyszeripart. Itt is jött be néhány ezermilliárd.

Aztán magukhoz vonták a megyei önkormányzatok vagyonát. Minden számítás azt mutatja, hogy ebből nagyon jól jön ki az állam, hiszen a 180 milliárdos adósság átvállalása fejében ennek többszöröséhez juthat, ha jól sáfárkodik az átvett vagyonelemekkel.

2013-ban következnek a települési önkormányzatok, amelyek jóval nagyobb vagyonnal bírnak, mint a megyék. Igaz, ez még kicsit homályos, de nincs kétségünk, hogy meglépik.

Érthetetlen, hogy miért volt most szükség a mnyp-i befizetésekre, amelyek jóval kisebb összeget hoznak a konyhára. Hacsak azért nem, mert most minden fillér számít.

És mindezek mellett a kormány ragaszkodik a Matolcsy-féle gazdaságpolitikához, hiába igazolódott be, hogy az – finoman szólva – nem sikeres.

Aztán visszaoldalogtak az EU-hoz és az IMF-hez, mert a bajok így sem kicsik, és kiderült, a sokáig favorizált Kelet nem húz ki minket a szarból. Miért is tenné, ott nincs szolidaritás, kohéziós akarat, mint a szélsőjobbosok által gyarmatosítóknak nevezett EU-ban.

Az egész egyébként az előző ciklusok ellenzéki ideje alatt kezdődött, amikor azt sulykolták folyamatosan, hogy lehet ezt másként és jobban is csinálni. Mondjuk azt, hogy ez elképzelhető, de nem így.

És kormányra kerülve későn jöttek rá, hogy a belső fogyasztásra alapozó gazdaságpolitika nem jön be. De a költségvetés lyukait be kell foltozni, és az ellenzékiség alatt sokat szidalmazott eszközökhöz nem nyúlhatnak arcvesztés nélkül.

Maradt az a lehetőség, hogy pénz szerezni, bármi áron. És úgy viselkednek, mint aki kivándorolni készül, és csak pénzt vihet magával. Gyakorlatilag elköltenek mindent, ami mozgatható, és amivel valamilyen szinten jövőt lehetne alapozni. Ezért döbbenetes.

Már csak egy gondolat nem hagy nyugodni. A tavalyi választási győzelem után sokszor elhangzott, most minimum 15-20 évre akarnak berendezkedni a hatalomban. Akkor viszont maguk alatt (is) vágják a fát.

Vagy közben rájöttek, hogy ennyi ideig biztosan nem lesznek a bársonyszékek közelében, de akkor utánuk az özönvíz. Aztán majd büszkén gondolnak vissza arra, amikor eladták a családi ezüstöt és leseperték a padlást. Mert az arcuk megmaradt, csak éppen legatyásodtak.

Az ilyen mentalitású embereket valamikor dzsentriknek nevezték.