Szegény, idealista ókori görögök. Szókratész, Platón, Arisztotelész, hogy csak az ismertebbeket idézzem fel. Ők még úgy gondolták, hogy ha valaki hatalmat akar, akkor azzal van egy célja. Platón adja Szókratész szájába a szavakat Az állam c. művében, miszerint a hatalom azért kell, hogy megvalósítsuk a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, és még folytathatnám.

Alkottak is állammodelleket, megnevezték azokat, akik alkalmasak lennének a közös ügyek szolgálatára. Érdekes, hogy Platón el tudta képzelni az állam irányítóiként a filozófusokat, a katonákat, az arisztokratákat, csak a politikusokat nem. Őket ki kell zárni a hatalomból – írta.

Arisztotelész ennél is tovább ment, az általa elképzelt mindhárom három állammodellnek megalkotta a pozitív és negatív változatát is. Így a királyság sötét oldala a türannisz, az arisztokráciáé az oligarchia, a politeia államformáé a demokráciáé. Utóbbi azért, mert a demokráciában fennáll a veszély, hogy a tanulatlan és befolyásolható, választásra jogosult polgárok tanulatlan, arra érdemtelen, demagógiával operáló alakokat válasszanak meg. És ez a többség diktatúrájához vezet.

A demokrácia a későbbi korokban is negatív fogalom volt, egészen addig, amíg Montesquieu a felvilágosodás korában meg nem alkotta elméletét a hatalmi ágakról, és azok szétválasztásáról. Ma úgy mondanánk, hogy a hatalmat kordában tartó fékek és egyensúlyok rendszerét állította össze, ami aztán modellül szolgált a feudalizmust levetkőző, alakuló demokráciák, elsősorban Anglia, és az új alapokon induló Egyesült Államok számára.

És, hogy miért is hozom ezt elő? Mert mára elfelejtettük ezeket az évszázados, és bevált értékeket. Politikusaink sorra azokat a hibákat követik el, amelyektől az ókori filozófusok óvták saját korukat. Igaznak bizonyult Platón jóslata, Arisztotelész negatív demokráciaképe a szemünk előtt jött létre.

És mindezek alapja az, hogy az általunk kitermelt politikusi réteg elfelejtette, hogy a hatalom csupán eszköz ahhoz, hogy megvalósítsa, vagy legalábbis minden erejével azon legyen, hogy megvalósítsa a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, stb.

És a hatalom mára már nem eszköz lett, hanem cél. Amikor a jelenlegi miniszterelnök nyolcévnyi ellenzéki szerep után hatalomra került, úgy érezte, elérte a célját. Övé a hatalom. És a több majd csak jön magától. Hát nem, és ha ezt Arisztotelész látná, a fejé verné a falba, hogy vannak, akik semmiből sem tanulnak.

Létezik a hatalom édes mámora – mondják azok, akik belekóstoltak. Amikor bármit megtehet az ember. De épp itt van a dolgok lényege. Arisztotelész demokráciamodelljében a demagógiával többséget szerzett és hatalomra került társaság megvalósítja a többség diktatúráját. Montesquieu elméletben a hatalom nem korlátlan, írott és íratlan szabályok határolják be mozgásterét. Amit még az abszolút döntéshozói többség sem ír felül. Nem azért, mert nem tehetné meg. Pont azért, mert megtehetné, de nem teszi. Mert ők a demokrácia elkötelezettjei.

Egyre távolabb kerülünk a felvilágosodástól, és egyre messzebb sodródunk vissza az időben. Nem csak párszáz évet, hanem olyan 2200-at. Hogy megvalósítsuk az ókori filozófusok legrosszabb rémálmait.

Platón csettintene egyet az ujjával, és azt mondaná: én megmondtam.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer vitába kell szállnom Bächer Ivánnal. De most muszáj, még ha ő nem is nagyon fogja olvasni ezt a kis írást. Bächer a nol.hu-n tegnap közzétett jegyzetében azt írja, hogy Orbán Viktort semmi más nem vezérli, csak a saját zsebe. És, hogy ezen kívül semmi más nem érdekli.

Szerintem ez így túl egyszerű. Jó, persze, gyarapodik a miniszterelnök és családja vagyona, de ezt ő inkább kellemes mellékhatásnak tekinti, ami amúgy jár neki, hiszen úgy érzi, az elmúlt évtizedekben folyamatosan a haza üdvén dolgozott, és ezért azért jár némi ellenszolgáltatás.

De Orbánnak küldetéstudata van. Az volt már a 90-es évek elején is, semmi más nem vezérelte, mint hogy hatalomra kerüljön. Ezért döntött úgy, hogy felhagy a liberális nézetekkel, és jobbra, a konzervatív oldalra csúszik át, mert az MDF zuhanása után ott látta esélyét, hogy nagy kormánypártot csináljon a Fideszből. Először a kisgazdákkal és az MDF-fel, majd később a KDNP felé kacsintgatott, 2006-ban már velük indult a választásokon. Kellett az ideológiai töltet, hiszen neki olyan soha nem volt.

Amikor 2002-ben elveszítette a választásokat, úgy érezte, hogy sötét és alattomos erők szövetkeztek ellene, ellene, akinek az a hivatása, hogy miniszterelnök legyen, mint ezt egy interjúban ki is fejtette. Ezek a sötét erők aztán nyolc évig tartották őt elzárva a hatalomtól, pedig meg volt győződve arról, hogy az őt illeti, Hiszen ki mást, mint azt, akinek történelmi feladata, és küldetése, hogy vezesse ezt a népet.

2010-ben valóra vált az álma, ő valószínűleg úgy érezte, hogy győzött az igazság. Ezért volt, hogy megfogalmazták a NENYI-t, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét hirdették meg, hogy villámgyorsan nekiálltak új alkotmányt írni, amit azért neveztek el alaptörvénynek, hogy szakítsanak a múlttal.

Orbán szerint a magyar nép a hosszú küzdelem után végre megtalálta igazi vezérét, így szakítani kell mindennel, ami akkor történt, amikor őt megfosztották a hatalomtól. És úgy érezte, joggal várja el, hogy ünnepeljék és tiszteljék őt, hiszen hosszú küzdelem után a kezében az eszköz, hogy történelmi tetteket hajtson végre. Minden más ebből következik.

Szerintem megdöbbenve szembesült azzal, hogy a jobboldali többségű Európai Parlamentben nem fogadták őt megkülönböztetett tisztelettel. És azzal is, hogy az Európai Bizottság csuklóból utasította el első gazdasági tervét, miszerint engedélyezzék, hogy 7-8 százalékra elengedje a költségvetés hiányát. Ha ezt engedélyezik, nincs különösebb gond, és nyugodtan lehet elmúltnyolcévezni.

Nem jött be, nem vette számításba, hogy Európa rendesen bepánikolt az ír, az izlandi és a görög események után, és nem volt hajlandó engedni. Ebből aztán következtek az ad-hoc jellegűm át nem gondolt, pillanatnyi megoldást jelentő lépések, amikkel még mélyebbre fúrta magát az ország a recesszióba.

A politikában nincs értelme a mi lett volna ha.. jellegű kérdéseknek. De biztos vagyok abban, hogy ha ma Európában és főleg Magyarországon a kozmopolitizmus, a liberalizmus lenne népszerűbb ideológia, Orbán lenne az első, aki ezeket a zászlókat lobogtatná.

Semmi más szándéka nincs, mint hogy történelmi tetteket hajtson végre, és belekerüljön a történelemkönyvekbe. Mert neki küldetése van, ez a feladata. Semmi más nem számít.

Nem múlt el nyomtalanul Orbán Viktor egy héttel ezelőtti látogatása a szombathelyi kormánypárti képviselők feje fölül. Nem csupán azokra a fotókra gondolok, ahol büszkén pózolnak a miniszterelnök aurájának szélén, és nem is csak a látogatás közben tett bejelentésekre, amiket sietett üdvözölni a közgyűlés Fidesz-frakciója.

Hanem a stílusra. A szerdai közgyűlés elején olyan történt, amire eddig nem volt példa. Puskás Tivadar polgármester jó tíz percig sorolta az elmúlt egy hónap sikereit, eddig megelégedtek azzal, hogy írásban számoljanak be a két ülés közti eseményekről.

Persze, ez nem a képviselőknek szólt, ők jól tudják, mi történt és miért. Elsősorban a sajtónak, mégpedig azért, hogy ezek az események, bejelentések még egyszer megjelenjenek a helyi sajtóban. Meg, persze, azoknak a választópolgároknak, akik nézték a netes közvetítést, azért, hogy jobban agyukba vésődjenek ezek a dolgok.

De ott volt a polgármester stílusváltása is. Eddig konszolidált, békülékeny volt, sőt, nem felejtette el megemlíteni, ha az előző városvezetésnek is szerepe volt valamilyen, most megvalósult sikerben. De a közgyűlésen keménykedett, simán elvette a szót a győzelmi jelentéseket kritizáló ellenzéki képviselőktől.

És ez a konfrontatív stílus meg is maradt egy darabig, egészen addig, amíg ki nem esett szerepéből, a hosszú ülés vége felé ismét természetes mentalitása kerekedett felül.

Amíg azonban ezeket be lehet tudni a politikai marketing előretörésének, addig voltak itt komolyabb dolgok is. Emlékezzünk csak, hogy az országgyűlésben a húzós ügyeket egyéni képviselői indítványként terjesztik be, sokszor az utolsó pillanatban állítanak be kötetnyi mennyiségű módosító javaslattal. Ha ezeket az ügyeket a kormány terjesztené be, akkor a törvény szerint hosszú egyeztetési folyamatot kellene indítani, az egyéni indítványokra ez nem vonatkozik.

Ráadásul így sem az ellenzék, sem a sajtó nem tudja érdemben elemezni és adott esetben kritizálni a javaslatokat. És ez most fokozottan megjelent a szombathelyi közgyűlésben.  Az egyik legfontosabb napirendi pontról, a járási hivatalok kialakításáról, és a vagyonátadásról szóló előterjesztést sem adták ki időben, sőt az ülés elején még sokszorosították azt.

Így a Fidesz-többségen kívül más nem nagyon ismerte, mi van abban, és miről is fognak szavazni. Pedig a városvezetés részéről többször is elhangzott, hogy hosszú és komoly munka eredménye a javaslat, mégsem látta azt senki.

Mint ahogyan a Városfejlesztési Kft. sorsáról szóló anyagot sem. Ezt ráadásul zárt ülésen tárgyalták, így a sajtó most csak találgathat, egy dolog biztos, hogy az ügyvezetőt közös megegyezéssel menesztik, és hathavi bérét kapja meg végkielégítésként.

Persze, könnyű dolga van a Fidesznek az országgyűlésben és a közgyűlésben is, meghatározó többségük miatt simán átnyomnak mindent a parlamenten és a testületen is. Ez a nyilvánvaló arrogancia eddig Szombathelyen nem volt érzékelhető, az országgyűlésben persze igen, és most itt is megjelent.

Azt hiszem, jogos a feltételezés, hogy Orbán (vagy Hende Csaba) csapata kezelésbe vette a helyi politikusokat. Kíváncsian várom, hova fajul ez az egész.

Persze, némi malícia volt bennem, az első mondat írása közben. Ez az egész kijelentés ugyanis nem más, mint hogy hivatkozási alapot teremtsen a fő mondanivalójához, mármint, hogy el kell gondolkodni az elnöki rendszeren.

Nézzük meg ezt a jóléti állam, munkaalapú társadalom szembeállítást. A jóléti állam klasszikus fogalmában azt jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye jó, magasak a bérek, az állam nagyon sok szolgáltatást (egészségügy, oktatás, kultúra) ingyen, vagy minimális térítés ellenében nyújt állampolgárainak. Ám ennek van ára is, a magas adók, amit az állampolgárok be is fizetnek, mert látják az ellenszolgáltatást.

A jóléti állam valóban gondokkal küzd, de ezek nem most jelentkeztek, hanem jó harminc éve. Ez a konstrukció magában foglalja az állam magas szintű beavatkozását a gazdasági, pénzügyi folyamatokba, sőt, a gazdasági szereplők (cégek) nagy része állami, vagy részben állami tulajdonban is van.

Ennek a modellnek, amit akár keynesizmusnak is nevezhetünk, a válsága már a 80-as években elkezdődött. Az ok egyszerű: a technikai fejlődés, elsősorban az infokommunikációs téren, a transznacionális vállalatok (nálunk inkább multiknak hívjuk őket) megerősödése. Magyarul: a globalizáció.

A globalizált térben ugyanis az állam nehezen boldogul, ha gazdaságot, cégeket is kell irányítania. Az állam alapvető tulajdonsága az, hogy lassú. Mire végigmegy egy döntés a bürokrácián, az már el is avul.

Ezt a problémát először az Egyesült Államok és Anglia ismerte fel. A baloldalinak nem mondható Ronald Reagan és Margaret Thatcher szakított először a Keynes-féle jóléti modellel, ám ők az állam szerepvállalásának csökkentésében látták a megoldást. Ezt nevezték el neoliberalizmusnak, amit Nyugaton inkább neokonzervativizmusként emlegettek.

Ennek a lényege az állam kisebb szerepe, a privatizáció, a gazdaság erősítése, a jóléti szolgáltatások csökkentése, illetve fizetőssé tétele. Ha Orbán erre gondolt, mint munkaalapú társadalomra, akkor jó úton jár, csak néhány évtizeddel elkésett.

(Zárjelben jegyzem meg, ez még nem lenne probléma, úgy tűnik, minden társadalomnak végig kell járnia az evolúciót. A Nyugatnak erre bő kétszáz éve volt, nekünk eddig bő húsz. Ebből a szempontból nem vagyunk lemaradva.)

A bő négy éve zajló pénzügyi, gazdasági válságnak nem ez a modell volt az oka, hanem a pénzpiac felelőtlen, gátlástalan magatartása. A globális pénzpiacra ma már nincs ráhatása egyetlen kormánynak sem, az működik a saját érdekei szerint, nincs tekintettel még az államcsődökre sem.

A válság utáni, nyugati államosítás csupán a bajba került bankokat, biztosítókat érintette, de a megállapodások szerint ezekből is ki fog farolni az állam, amint rendbe teszik őket. A bankokra ugyanis szükség van, nélkülük egyetlen gazdaság sem működőképes. Ma már nem csak a beruházások, de maga a termelés is hitelek segítségével történik.

Ha mindezt végiggondoljuk, így már kevésbé érthető Orbán kijelentése. Nálunk ugyanis éppen fordított folyamat játszódik le, államosítunk, szétterítjük az állami szerepvállalást, emeljük az adókat, és egyre inkább a fizetős kategória felé csúsztatjuk a közszolgáltatásokat (felsőoktatás, egészségügy).

Úgyhogy, ezt az egész kijelentést nem lehet másnak tekinteni, mint egy lufinak, amit fel kellett röptetni. Tesztelvén a közvéleményt. Hiszen ki nem örül annak, ha kis országunk ad tanácsokat a nagy, fideszes terminológia szerint kizsákmányoló, és egy vidéki kócerájt elvezetni sem tudó Európai Uniónak.

Ez csak a politikai játék része, kell valami gumicsont. Persze, egy félmondattal azért ki kell fejeznem reményemet, hogy a munka alapú társadalom Orbánnál nem közmunka alapú társadalmat jelent.

Ennél fontosabb az elnöki rendszer említése, mint ami kívánatos lenne. Kis szarkazmussal azt is írhatom, ennél szabadabb keze Orbánnak már nem lesz, mint most van. A parlamenti kétharmaddal azt visz át akár ez nap alatt az országgyűlésen, amit csak akar. A fékek és ellensúlyok rendszerét már kiiktatta, pedig a nyugati mintájú elnöki rendszerekben ez nagyon működik.

Hacsak nem Putyin Oroszországára gondolt, ami érthető is némileg, hiszen rokon nép, félázsiai származékok ők is, mi is, mint ezt nem is olyan régen megtudtuk.

Mire kellene akkor Orbánnak az elnöki rendszer? Valószínűbb, hogy a négyévenkénti választások eredményeit akarja súlytalanná tenni. Úgy látszik, még az új választási törvénnyel lejtőssé tett pályát sem érzi elég biztosnak ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát.

De idáig talán nem menne el. Inkább a közbeszédet akarja tematizálni, hogy inkább ezzel foglalkozzon a média, és az egyre erősebb blogszféra. És ne más ügyekkel foglalkozzanak.

Most jövök rá, én is ezt teszem, ahelyett, hogy mondjuk az IMF bűnbakként való beállításával, az EU elleni hangulatkeltéssel foglalkoznék, vagy azzal, hogy Orbán elszólta magát: az IMF hitel azért is kell, hogy a lejáró adósságokat finanszírozni tudjuk.

Ügyes.

Sok minden történt a hosszú, forró nyárban, és sokáig hallgatott ez a blog. Nem azért, mert nem lett volna miről írni, sőt. Csak egyszerűen kapkodtam a fejemet, és ámultam a történéseken, mert egyszerűen hihetetlenek voltak. De nem hagyhatom, hogy a politika úgy folyjon el mellettem, hogy még csak meg sem próbálok egy kis kavicsot vetni belé.

És íme, eljött az idő, most, hogy Gyurcsány úgy gondolta, nagy beharangozással előkészített éhségsztrájkba kezd a Kossuth téren. Éppen ott, amit néhány éve éppen miatta foglaltak el, és szartak, hugyoztak össze. De nem is a helyszín a lényeges.

Hanem maga az akció. Mert, hogy amikor ezt ő – vagy valamelyik tanácsadója – eldöntötte, egyszerűen nem vette figyelembe a való világ eseményeit. Nevezetesen azt, hogy egy ilyen akció akkor sikeres, ha az akciózó örvend némi népszerűségnek. És szimpátiát tud kelteni maga, és ebből adódóan az ügy iránt.

Hát, ez nem jött be, néhány nyugdíjastól, meg néhány ellendrukkertől eltekintve. De miért is? Gyurcsány azt hiszi, hogy őt elismerik, hogy számolnak vele, hogy rövidesen komoly tábora lesz. Egyszerűen nem lép ki a saját kis világából, ahol a hozzá kötődő és tőle függő párttársak ezt sulykolják az agyába. És ezért számára ez a valóság.

Éppúgy, mint Orbán, igaz, a miniszterelnöknél éez már sokkal súlyosabb fokozatot ért el. Szemrebbenés nélkül hamisítja a tényeket, állít mindenki által ismert valótlanságokat. Mert azt hiszi, ő ezeket valósággá tudja tenni, csak akarni kell, és elég, ha állandó harcban áll az ellenséggel. Ami lehet Gyurcsány, Bajnai, EU, IMF, tökmindegy.

Neki sincs sok kapcsolódása már a valósághoz, a különbség annyi, hogy Gyurcsánynak talán van még esélye, hogy ezzel szembesüljön. Figyelem, nem azt írtam, hogy hatalomra kerüljön, hanem rádöbbenjen a valós helyzetére. Orbánnak már nincs, ő már átköltözött az unortodox Mátrixba, ahonnan nincs visszatérés.

Össze van kötve kettőjük sorsa. Talán van, aki emlékszik rá, hogy a szocik annak idején – állítólag – a harcos, lendületes, karizmatikus Orbán ellen emelték fel, és állították ki Gyurcsányt. Fel is vette a harcot, győzött is, de bele is bukott. És ezzel vissza is adta a hatalmat Orbánnak. Tiszta sor, egyszer az egyik, egyszer a másik, van ilyen Unortodoxián kívül is.

De közeledik a vége. Már mindketten egy másik világban élnek, elszakadva a valóságtól, pretoriánusokkal véve körbe magukat, mint annak idején a késő római császárok. Elzárva a véresen komoly dolgoktól.

Gyurcsány szép lassan nevetségessé teszi magát, és nemsokára Orbánnak is ez lesz a sorsa. Már ez is lenne, ha nem ő irányítaná ezt az országot, és mindez nem lenne véresen komoly. Igazi shakespeare-i küzdelem. A tragikomédiák közül.

Maga a történet a Medián legújabb közvélemény-kutatásával kezdődött, ami azt mutatja, hogy romlik a kormány megítélése, a kormánypárti politikusok egyre hátrébb kerülnek a népszerűségi listán. A Fidesz folyamatosan veszít támogatottságából, az ellenzéki pártok pedig egyre népszerűbbek lesznek, ha nem is ugyanabban az arányban.

Ezek a tények. És akkor nézzük meg, hogyan tálalják ezt az internetes portálok. Kezdjük a kutatást megrendelő HVG-vel. A cikk címe: Medián: Mesterházy utolérte Orbánt. A lap ezt találta fontosnak kiemelni az eredményekből, el kell ismerni, ez valóban fontos és elgondolkodtató fejlemény. Ugyanezt a címet adta cikkének a Népszava is.

A két legnagyobb internetes portál teljesen másként értelmezte a dolgokat. Az origo ezt a címet adta: Medián: Tízéves mélyponton a Fidesz. Az Index cikkének címe: Medián: Messze még az MSZP a Fidesztől. A Népszabadság így írt: Medián: zárul az olló a Fidesz és az MSZP között, a Magyar Nemzet pedig így: Magabiztosan vezet a Fidesz, küszöb alatt a Gyurcsány-párt.

Szóval, ahány lap, annyi értelmezés. Persze, a cikkekben már kifejtik a kutatás eredményeit, de ennyi is elég a manipulációhoz. Mert változnak az olvasási szokások, egyre rövidebb cikkek kellenek, egyre figyelemfelhívóbb címek. Utóbbiak azért is fontosak, mert sokan csak azt olvassák el. És ha megnézzük még egyszer az idézett címeket, azok értelme teljesen eltérő.

A baloldalinak számító lapok címei a Fidesz népszerűségének csökkenését, és ez ellenzék erősödését, a jobboldalhoz soroltaké a Fidesz előnyét mutatják. Számomra érdekes egyébként, hogy a Magyar Nemzet megemlíti Gyurcsány pártját, ami valóban a küszöb alatt van, és így egyáltalán nem számottevő. De úgy látszik, náluk még mindig Gyurcsány a fő ellenfél.

Ennyi bőven elég a manipulációhoz, mindkét oldal megnyugtatja a maga szimpatizánsait, egyúttal biztatja is őket. Az már más kérdés, hogy ezzel tovább mélyítik a szakadékot a két tábor között, és erősítik a bizonytalanok bizonytalanságát.

Göncz Árpád még a 90-es évek elején, köztársasági elnökként nyilatkozta, hogy újságolvasással kezdi a lapot. És négy-öt újságban is elolvassa az őt érdeklő cikkeket, mert azok átlagából tud következtetni a valóságra. Én sem tudok mást ajánlani a politika iránt érdeklődőknek.

Akár még igaza is lehetne Selmeczi szóvivőnek abban, hogy a gazdasági válságból a pártok is vegyék ki a részüket. Orbán Viktor csütörtökön beszélt arról, hogy 2013-ban és 2014-ben vonják meg a pártoktól az állami támogatást.

A támogatást mindig a legutóbbi országgyűlési választások eredményei alapján osztják el, az elért eredmények alapján. Azt viszont kevesen tudják, hogy nem csak a parlamentbe bekerült pártok kapnak támogatást. Azok is, amelyek nem érik el ugyan az 5 százalékos parlamenti küszöböt, de a listán legalább 1 százalékot szereztek. Mondjuk, ennek nincs különösebb jelentősége jelen esetben, de ez a támogatásara szolgál, hogy a látható támogatottsággal rendelkező parlamenten kívülieknek is legyen esélyük a megmaradásra.

Az elmúlt két napban sokan írtak arról, hogy a pénzmegvonás hogyan teszi tönkre az ellenzéket. Hát, nagyon, ez kétségtelen. A pártok költségvetésének meghatározó részét fedezi az állami támogatás, persze, vannak eltérések. A Fidesz büdzséjének 85, a KDNP költségvetésének 90 százaléka származik az államtól. A Jobbiknál ez 89, az LMP-nél 88 százalékban jelentkezik. Egyedül az MSZP tudott több külső támogatást mozgósítani, náluk 65 százalékot jelentett tavaly az állami apanázs.

Persze, ezeket az adatokat fenntartással kell kezelni, hiszen a pártok hallgatólagos beleegyezése miatt átláthatatlan és követhetetlen a pártfinanszírozás minden részlete. De kétségtelen, hogy állami támogatás nélkül a vegetálás szintjére kerülnének a pártok, esélyük sem lenne arra, hogy bent maradjanak a köztudatban, a parlamenti szereplés ehhez kevés.

Azért zseniális a húzás, mert úgy tűnhet, hogy a Fidesz saját magán szorít a legnagyobbat, hiszen ők jövőre közel egymilliárdos összegről mondanának le. És most nyugodtan, hátradőlve mosolyoghatnak azon, hogy az ellenzék harsányan tiltakozik, amin aztán a választópolgárok jól felháborodnak, mondván, a pártok az államon élősködnek.

A Fidesznek, persze, nincs aggódnivalója, hiszen az állami megrendeléseken felhizlalt oligarchájuk nemzeti nagytőkéseik simán kipótolják a kiesett bevételt. A pártok mögött mindig is volt holdudvar, akikkel win-win alapú játékot játszottak. Vagyis mindkét fél profitált belőle.

Dávid Ibolya korábbi kijelentésének biztosan volt valós alapja. Az MDF egykori elnöke azt mondta, a kormánypártok és az ellenzék 70-30 arányban osztoznak az állami költségvetésből szivárgó pénzeken. Mostanra viszont ez az arány a 100-0 arány felé közelít, a Fidesz mindent visz.

Így valóban ellehetetlenülnek az ellenzéki pártok. Úgy tűnik, a Fidesz Orbán Viktor nagyon fél a 2014-es választási vereségtől, és mindent elkövet, hogy előre eldőljön a verseny. A választókerületek átszabása, a választási törvény módosításai, és most az állami finanszírozás befagyasztása mind ebbe az irányba mutatnak.

De ne legyenek kétségeink, könnyen lehet, hogy a ciklus végén gyorsan módosítják ismét a törvényt, és visszaállítják az állami támogatást, de csak akkor, ha az több hasznot hoz nekik, mint ellenfeleiknek. Mint ahogyan tették ezt a „pofátlan” végkielégítések 98 százalékos különadójával. 2014-től ez már nem érvényes, mert akkor kell majd a saját embereik egy részét végkielégíteniük, hiszen jóval kevesebb országgyűlési képviselő lesz. És a j mamelukokat nem engedhetik el kistafírungozás nélkül.

A köztársasági elnök lemondása körüli történések rosszkor jöttek az MSZP-nek, hiszen éppen azon a hétvégén tartották tisztújító közgyűlésüket. A médiafelületet így elvette tőlük a Schmitt-ügy, nem mintha olyan nagy lett volna az érdeklődés.

És nem mintha olyan jelentős dolgok történtek volna. Mesterházy elnök maradt, amit borítékolni lehetett volna, a kihívójának nem volt sok esélye. Ami talán pozitívum, hogy most már tényleg eltűntek az elnökségből a régi emberek, új és kevésbé ismert nevekkel találkozhatunk.

Szóval, a megújulásnak ez a része talán megy. A fontosabb viszont nem igazán. Gondolok itt az erkölcsi, etikai dolgokra, és a politikai magatartásra is. A szociknak – jogosan, persze – még sokáig szembe kell nézniük az elmúlt két évtized hagyatékával, a korrupciógyanúval, az önérdek hajszolásának vádjával.

Itt lenne az ideje, hogy szembenézzenek ezzel, és nem a struccpolitikába meneküljenek. Hogy amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Elkelne egy bocsánatkérés, mondjuk. És nem ígéretek, hanem bizonyítékok.

Mert ma már nincs politikai váltógazdaság, most éppen egy totális újraindítás előtt vagyunk. Amiben a baloldalnak, a jobboldalnak és a liberálisoknak is juthat szerep, de ehhez minden résztvevő szándéka és cselekedete kell.

A központi politikai erőtér ugyanis stagnálást jelent. Lehet, hogy vannak, akik ezt örömmel üdvözölnék, de ez nem vezet sehová. A világpolitika, az európai politika is gyökeres átalakuláson megy át, ha hazánk bezárkózik, akkor megint csak lemaradunk és kimaradunk.

Ezért kevés, ha az ellenzék csak akciózik, vagy mint a szocik, állandóan a megújulásról beszélnek, miközben szó sem esik konkrétumokról. Ennél már több kell, hogy az egyre terjedő politikai apátiából kirántsák az embereket.

Különben megáll az idő, és maradunk ott, ahol vagyunk. Az ötletelés, durcáskodás, ellenségeskedés világában. Ami nem éppen kecsegtető perspektíva.

Lehet, hogy a saját frakció lázadt fel, hiszen a fegyelmezett egység már jó ideje repedezik a lokális érdekek sérülései miatt. És már az elmúlt napokban jöttek a hírek arról, hogy egyre többen várják SP lemondását, így ki kellett békíteni a lázongókat.

Lehet, hogy a miniszterelnök sem akar már több támadási felületet adni a nemzetközi sajtónak, épp eleget kapott már az elmúlt másfél évben. De bárhogyan is történt, SP az után jelentette be lemondását, hogy Orbán Viktor meglátogatta őt.

Nem is olyan régen még úgy tűnt, Orbán kihátrál a felelősség alól, hiszen pénteken azt mondta, a köztársaság elnökét nem lehet leváltani. És hogy elfogadja Schmitt döntését, ha maradni akar. Könnyen lehet, hogy ennek módját rá is bízta, ám Schmitt nem teljesített jól.

Orbán egyébként pénteken határozottan elkülönítette a kormányt és a köztársasági elnök legitimációs ügyét, ezzel a felelősséget is áthárítva magáról. Még azt is el tudom képzelni, hogy terveiben benne volt az elnök menesztése, de előtte kíváncsi volt arra, mit is reagál a közvélemény, ha SP marad hivatalában.

A felháborodott reakciók miatt, és a valószínűleg külföldről is kapott kritikák miatt úgy döntött, lépni kell, ennek az eredménye a mai lemondás.

Orbán jól tudta, mit csinál, és az országgyűlési felszólalások tükrében már látható is a kommunikációs stratégia. Először is arról szól, hogy a kormány és a kormánypárt ártatlan az ügyben. A két Schmitt-interjú azt erősítette, hogy SP egy karakán, megvezetett ember, aki nemtelen támadásoknak esett áldozatul, de ő megbocsátó és különben is bizonyítani akar.

A mai kormánypárti felszólalások pedig arról szóltak, hogy az ellenzék az, aki itt gonoszságokat művel, különben is, nekik is biztosan van vaj a fülük mögött. És hogy szégyelljék magukat.

Nem kizárt, hogy ez a stratégia a jobboldali szavazók között eredményes is lesz. És ebben az esetben Orbán több legyet üt egy csapásra. Megszabadul a már kényelmetlenné vált SP-től és erősíti a saját táborát.

Sok mindent lehet mondani Orbánról, de az biztos, hogy a politikai játékban kiváló taktikus és stratéga. Ezt már sokszor bizonyította.

Miközben tegnap este hallgattam a Schmitt interjút, először azon járt az eszem, hogy tudja-e az államfő, és tudják-e a Fidesz vezetői, hogy itt most éppen intézményesítik azt a mutyira alapozó uram-bátyám rendszert, ami több mint száz éve jelen van hazánk közéletében, akárhány rendszerváltás is volt közben.

Mert az interjú mindenről szólt, csak a lényegről nem. Egy köztársasági elnök ugyanis nem egyszerű politikus. Egy politikusnak a támogatók elnézik, ha ügyeskedik, az más kérdés, hogy ellenfelei számára így támadási felületet is nyújt. De ez beletartozik a politikai versengésbe, ami azért nem hajaz lányiskolai szabadidős foglalkozásra.

Kínálkozik egy jó kis párhuzam, nem is hagyom kihasználatlanul. Orbán Viktor már a tavalyi első európai parlamenti kanosszajárás óta Magyarországgal, a magyar nemzettel azonosítja magát, és azt mondja, itt most az országot és népét támadják.

Persze, ő is tudja, hogy ez nem igaz, de hazafelé nagyon jól hangzik ez, fel lehet használni a saját tábor kohéziójának erősítésére, és lehet új ellenségképet keresni, saját magát áldozati bárányként feltüntetni.

De a miniszterelnöki szék politikai pozíció. A politikai verseny (választások) eredményeként került a pozícióba, és ő felel a kormány tevékenységéért. Így természetes, hogy a politikai küzdelmekben kap hideget, meleget, támogatást, elutasítást, kritikát, biztatást.

Amikor őt kritizálják, a kormányt és annak tevékenységét kritizálják, nem az országot. Hiszen az ország nem csak a kormánypártokból és azok támogatóiból áll. Legalábbis a demokráciák felől nézve így néz ki a dolog.

A köztársasági elnök pozíciója azonban teljesen más. Elvileg őt konszenzussal, vagy legalább konszenzusközeli alkukkal kellene megválasztani, hiszen ő fejezi ki a nemzet egységét, a pártok felett áll, és képviseli az országot. Igen, ő tényleg az egész országot képviseli.

Éppen ezért az egész Schmitt-ügynek és az akarnok hivatalban maradásnak kifelé, a nemzetközi politika felé van nagyon rossz üzenete. Hiszen már most is rossz híre van hazánknak, de – min fentebb részleteztem – a kormánykritika nem minősíti le az egész országot. Az államfői tisztség és tisztesség ilyen fokú amortizációja viszont igen.

Mindezek mellett minden felmérés, vizsgálat azt mutatja, hogy Magyarországon nő a korrupcióveszély, miközben eddig is magas szinten volt. Hogy a kormány és a parlamenti kétharmad által okozott demokráciadeficit az uram-bátyám Móricz által többször megírt világának kedvez. És most erre tesz rá egy jó nagy lapáttal a Schmitt-ügy. Amiből még akár jól is kiszállhatott volna Schmitt, de ezt a lehetőséget tegnap elszalasztotta.

És miért? Szerintem rövidlátó politikai okok miatt. Kezdjük azzal, hogy SP Orbán Viktor embere, a kormányfő volt, aki személyesen javasolta, miközben még a Fideszen belül is voltak ellenzői. Ha most Schmitt lemondana, akkor az személyesen Orbán Viktor veresége lenne, ezt pedig nem engedheti meg magának. Egyébként megengedhetné, hiszen mindenki tévedhet, de a saját tévedhetetlenségébe vetett hite ezt megakadályozza.

Van egy külpolitikai oka is. Biztosak lehetünk benne, hogy a külföld erősen megkritizálja majd SP döntését, és Orbán ezzel erősítheti a hazánk elleni nemzetközi összeesküvésről szóló álmait. És újabb ellenségképet lehet alkotni, azokét, akiknek a köztársasági elnök „sérthetetlensége” sem szent.

A belpolitikai ok ennél jóval egyszerűbb és racionálisabb. Van még néhány olyan törvénytervezet az országgyűlés előtt, ami azért – finoman fogalmazva – súrolja a jogállami határokat. Csak egyet említek meg, a választójogi törvényt, ami alapvetően írja majd át választási rendszerünket, és az elemzők szerint utcahossznyi előnyt nyújt majd a jelenlegi kormánypártnak.

Ezeket a törvényeket alá kell majd írnia az államfőnek. És mennyivel egyszerűbb, ha az az SP írja alá, aki eddig sem vacakolt semmiféle hezitálással. És nem valaki olyan, aki azért komolyabban venné a pozíciójával járó politikai ellensúly szerepét.

Úgy látom, mindezek miatt inkább vállalják a nyilvánosság előtt a mutyizás bélyegét, mint hogy a háttérben sikertelenek legyenek. Vagy hogy be kellene ismerniük a tévedést.