Az Egyesült Államokban alapvetésnek számít, hogy az elnökválasztást a belpolitikai kérdések döntik el. Az átlag amerikait ugyanis nem érdekli Európa, Ázsia, a világ tőlük távol eső része. Azért most ez is szerepet játszhatott, úgy is mondhatnám, a galambok legyőzték a héjákat.

Hiszen Obama bejelentette, kivonja katonáit Irakból, Afganisztánból, meg akar békülni Iránnal, jobban bízik a tárgyalásos technikákban, mint az amerikai életeket és dollármilliárdokat követelő fegyveres jelenlétben.

Ami kétségkívül vonzóbb lehetett, mint Romney harcos kiállása, a republikánus jelölt keményebb fellépést akart Iránnal szemben, és folytatta volna a konfrontatív külpolitikai stílust. Nem véletlen, hogy Izrael az az ország, amelyik a legkevésbé örülhet most a demokraták győzelmének, mert a korábbi erőteljes, fegyveres amerikai támogatás csökkenni látszik, ami Izraelt is békülékenyebb magatartásra inti. Persze, majd a jövő mutatja meg, kinek is lett volna igaza.

De néhány szót a belpolitikáról. Obama négy éve alatt szakított a meggyökeresedett hagyományokkal. Nagy küzdelem árán bevezette a kötelező egészségbiztosítást, sokat tett az esélyegyenlőségért és a kisebbségi jogok érvényesítéséért.

Vagyis mindazt megcsinálta, amit a republikánusok és az ultrakonzervatívok elleneztek. Nem véletlen, hogy azokban az államokban érte el a jobb eredményeket, ahol színesebb a társadalom szociális összetétele, és ahol lazább az életfelfogás.

Romney ennek éppen az ellenkezőjét képviselte, ő a déli farmerek, olajmilliárdosok életfelfogását közvetítette. A blogszférában már meg is jelentek azok a kommentek, amik szerint a latinok és az afroamerikaiak választották meg Obamát, a „fehér amerikaiak”  inkább Romneyra szavaztak.

Ebbe a vitába nem mennék most bele, inkább a gazdasági részét nézném meg a dolgoknak. Obama továbbra is pórázon akarja tartani a gazdasági szereplőket, vigyázva arra, nehogy újabb válságba sodorják az országot. Romney viszont a vadkapitalizmus híve, és teljesen kivonná az államot a gazdaság szabályozásából.

Azt nem tudom, hogy ennek mekkora szerepe volt a választásokban, valószínű, hogy Obama gazdaságpolitikája nagyobb biztonságot ígért, mint republikánus ellenfeléé. Nem véletlen, hogy az európai országok többsége fellélegzett, mert egy újabb amerikai válság komolyan veszélyeztetné a kínlódó Európa helyzetét.

Éppen ezért nekünk is üdvözölni kellene Obama megválasztását, hiszen a biztonságosabb amerikai gazdaság Európán keresztül nekünk is nagyobb mozgásteret és kevesebb kockázatot jelent.

Persze, értem én, ha a magyar kormány nem jár örömtáncokat, hiszen a magát jobboldalinak és konzervatívnak nevezett Fidesz természetes szövetségesei a republikánusok lennének. De azért meg kell azt is nézni, hogy a magyar kormány gazdasági elképzelései inkább Obama nézeteihez közelítenek, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről.

Obama ettől függetlenül nem volt nagy elnök, és várhatóan ezután sem lesz az. Nem tartják jó taktikusnak, és a szemére vetik, hogy túlságosan akadémikus a gondolkodása. Úgy tűnik, az amerikaiak a kisebbik rosszat választották, ami azért ismerős érzés lehet nekünk is.

Miközben tegnap este hallgattam a Schmitt interjút, először azon járt az eszem, hogy tudja-e az államfő, és tudják-e a Fidesz vezetői, hogy itt most éppen intézményesítik azt a mutyira alapozó uram-bátyám rendszert, ami több mint száz éve jelen van hazánk közéletében, akárhány rendszerváltás is volt közben.

Mert az interjú mindenről szólt, csak a lényegről nem. Egy köztársasági elnök ugyanis nem egyszerű politikus. Egy politikusnak a támogatók elnézik, ha ügyeskedik, az más kérdés, hogy ellenfelei számára így támadási felületet is nyújt. De ez beletartozik a politikai versengésbe, ami azért nem hajaz lányiskolai szabadidős foglalkozásra.

Kínálkozik egy jó kis párhuzam, nem is hagyom kihasználatlanul. Orbán Viktor már a tavalyi első európai parlamenti kanosszajárás óta Magyarországgal, a magyar nemzettel azonosítja magát, és azt mondja, itt most az országot és népét támadják.

Persze, ő is tudja, hogy ez nem igaz, de hazafelé nagyon jól hangzik ez, fel lehet használni a saját tábor kohéziójának erősítésére, és lehet új ellenségképet keresni, saját magát áldozati bárányként feltüntetni.

De a miniszterelnöki szék politikai pozíció. A politikai verseny (választások) eredményeként került a pozícióba, és ő felel a kormány tevékenységéért. Így természetes, hogy a politikai küzdelmekben kap hideget, meleget, támogatást, elutasítást, kritikát, biztatást.

Amikor őt kritizálják, a kormányt és annak tevékenységét kritizálják, nem az országot. Hiszen az ország nem csak a kormánypártokból és azok támogatóiból áll. Legalábbis a demokráciák felől nézve így néz ki a dolog.

A köztársasági elnök pozíciója azonban teljesen más. Elvileg őt konszenzussal, vagy legalább konszenzusközeli alkukkal kellene megválasztani, hiszen ő fejezi ki a nemzet egységét, a pártok felett áll, és képviseli az országot. Igen, ő tényleg az egész országot képviseli.

Éppen ezért az egész Schmitt-ügynek és az akarnok hivatalban maradásnak kifelé, a nemzetközi politika felé van nagyon rossz üzenete. Hiszen már most is rossz híre van hazánknak, de – min fentebb részleteztem – a kormánykritika nem minősíti le az egész országot. Az államfői tisztség és tisztesség ilyen fokú amortizációja viszont igen.

Mindezek mellett minden felmérés, vizsgálat azt mutatja, hogy Magyarországon nő a korrupcióveszély, miközben eddig is magas szinten volt. Hogy a kormány és a parlamenti kétharmad által okozott demokráciadeficit az uram-bátyám Móricz által többször megírt világának kedvez. És most erre tesz rá egy jó nagy lapáttal a Schmitt-ügy. Amiből még akár jól is kiszállhatott volna Schmitt, de ezt a lehetőséget tegnap elszalasztotta.

És miért? Szerintem rövidlátó politikai okok miatt. Kezdjük azzal, hogy SP Orbán Viktor embere, a kormányfő volt, aki személyesen javasolta, miközben még a Fideszen belül is voltak ellenzői. Ha most Schmitt lemondana, akkor az személyesen Orbán Viktor veresége lenne, ezt pedig nem engedheti meg magának. Egyébként megengedhetné, hiszen mindenki tévedhet, de a saját tévedhetetlenségébe vetett hite ezt megakadályozza.

Van egy külpolitikai oka is. Biztosak lehetünk benne, hogy a külföld erősen megkritizálja majd SP döntését, és Orbán ezzel erősítheti a hazánk elleni nemzetközi összeesküvésről szóló álmait. És újabb ellenségképet lehet alkotni, azokét, akiknek a köztársasági elnök „sérthetetlensége” sem szent.

A belpolitikai ok ennél jóval egyszerűbb és racionálisabb. Van még néhány olyan törvénytervezet az országgyűlés előtt, ami azért – finoman fogalmazva – súrolja a jogállami határokat. Csak egyet említek meg, a választójogi törvényt, ami alapvetően írja majd át választási rendszerünket, és az elemzők szerint utcahossznyi előnyt nyújt majd a jelenlegi kormánypártnak.

Ezeket a törvényeket alá kell majd írnia az államfőnek. És mennyivel egyszerűbb, ha az az SP írja alá, aki eddig sem vacakolt semmiféle hezitálással. És nem valaki olyan, aki azért komolyabban venné a pozíciójával járó politikai ellensúly szerepét.

Úgy látom, mindezek miatt inkább vállalják a nyilvánosság előtt a mutyizás bélyegét, mint hogy a háttérben sikertelenek legyenek. Vagy hogy be kellene ismerniük a tévedést.

– Nem látom be, miért kellene még bankjegyet nyomtatni – mondja Bjoern Ulvaeus, az ABBA egykori tagja, Ulvaeus szerint a készpénznélküliség elérése alapvetően biztonsági kérdés – írja be a hvg.hu. És azt is, hogy néhány év alatt teljesen eltűnhet a készpénz-forgalom az országban. Svédországban a pénzforgalom csupán 3 százaléka bonyolódik bankjegyekkel már most is, az uniós átlag egyébként 9 százalék.

A svédeknél már nagyon sok helyen lehetetlen készpénzzel fizetni. Ilyen a tömegközlekedés, a boltok nagy része is, köztük a legkisebbekkel. Egyre több az olyan város, ahol a bankok sem kezelik a készpénzt, sőt, nincsenek bankjegy-kiadó automaták sem. A bankkártyák mellett egyre népszerűbb a mobiltelefonos fizetés is.

A bankjegyek eltűnése hatással van a bűnözésre is, Svédországban 2008-hoz képest tizedére csökkent a bankrablások száma, így sokan a biztonság növekedését várják a készpénz eltűnésétől. Igaz ugyan, hogy eközben tíz év alatt a nyolcszorosára nőtt a számítógépes pénzügyi csalások száma.

Gondoljunk bele, milyen lenne a készpénz nélküli Magyarország. Egyszerűen nem létezne, legalábbis szerintem. És ez nem azért van, mert az emberek nem szívesen fizetnek kártyával, telefonnal, ha erre módjuk van. Hanem azért, mert a bankokon keresztül bonyolított pénzügyi tranzakciók átláthatóak.

Nézzük a béreket. Nálunk rengetegen vannak minimálbérre, vagy ahhoz közeli összegre bejelentve, miközben mindenki tudja, hogy ők azért több pénzhez jutnak. Ezt a plusz összeget azonban a munkáltató készpénzben csúsztatja a zsebbe, így elkerülvén az adóhatóság és a tb vigyázó tekintetét.

Vagy ott vannak a feketén bérbe adott lakások, más ingatlanok. A bérlő itt is bankjegyekkel csenget, a bérbeadó meg nem adózik a bevétel után. Persze, a bérlő húzza a rövidebbet, hiszen ezt az összeget nem írhatja le az adóalapjából, de belemegy, hiszen számlával jóval többe kerülne neki a dolog. Mint ahogyan – mondjuk – a mosógépjavítás, autószerelés is.

Ha eltűnne a készpénz, akkor csak átutalással lehetne fizetni, és annak már nyoma van. Persze, a trükkösebbek biztosan kitalálnának valamilyen módszert, de az biztos, hogy sokat fehéredbe a gazdaság, de a vállalkozásokat sújtó, magas közterhek miatt sokan bedőlnének, ha megszűnnének a kiskapuk.

És, hogy miért nem kell egyelőre ettől tartanunk? Mert a döntéshozók is ellenérdekeltek. Jöhetnek és mehetnek kormányok, a korrupció szintje marad. És a csúszópénzt nem igazán lehet átutalással átnyújtani, mert annak is nyoma maradna.

Ez utóbbi miatt vagyok abban biztos, hogy mi nem lépünk Svédország nyomába. Magyarország egyszerűen nincs erre felkészülve, és úgy tűnik, jó darabig nem is lesz.

A fene sem érti már ezt a nagy nekibuzdulást. Mert nem elég, ha a kormány és az ellenzék saját szimpatizánsait utcára szólítja, itt bizony már elkél a külföldi segítség is. Nem bíznak talán magukban? Mire fel ez az internacionalizmus, amit a jobboldal egyébként az ördögtől való baloldali-liberális, nemzetáruló csökevénynek tart? Pedig könnyű kitalálni az okokat, és könnyen lehet, hogy egymást erősíti a két nagy ötlet.

A kormány melletti tüntetésre érkező lengyeleket az a Gazeta Polska nevű újság szervezi, amit a Bencsik-féle Magyar Demokrata testvérlapjának tartanak. A február eleji kormánypárti felvonulásnak Bencsik az egyik főszervezője volt. A dolog lényege egyébként az lehet, hogy megmutassák, a sok külföldi kritika ellenére a kormánynak vannak támogatói Európában, ráadásul Lengyelország a nagyok közé tartozik.

De jönnek kormányellenes tüntetők is, mégpedig Franciaországból, hogy megmutassák, a kormányt kritizálóknak is vannak külföldi szimpatizánsaik. Őket a Libération című francia baloldali lapban toborozzák francia értelmiségiek, köztük Daniel Cohn-Bendit, aki az EP-ben a legkeményebben osztotta Orbán Viktort, már kétszer is.

Szóval, lesz itt nemzetközi összefogás bőven a magyarságért, mondjuk nem meglepő, hogy mindkét oldal kritizálja a másikat, amiért külföldiekkel akar erősíteni a nagy felvonulós, zászlólengetéses show-ban.

Ezen azért még lehet vigyorogni, hiszen saját maguk alatt vágják a faágat. Azon viszont már kevésbé, hogy a szélsőjobb, pontosabban a Betyársereg nevű alakulat viperás támadásokra készül a Milla tüntetés résztvevői ellen. Arra buzdítják tagjaikat és szimpatizánsaikat, hogy kis csoportokban támadjanak a Milla tüntetésre, verjenek le mindenkit, akit egy perc alatt lehet, aztán tűnjenek el. Mindezt az egyik közösségi portálon népszerűsítik.

A Milla persze rendőrségi feljelentést tett a fenyegetés miatt, de szerintem a betyárok azt akarják elérni, hogy minél kevesebben menjenek ki a kormány ellen tüntetgetni.

Ha végiggondoljuk a fentieket, azért elkeserítő, hogy hol tartunk ma. Ma már úgy megy minden, mint a bandaháborúkban. Megküzdenek a területért, erőt mutatnak, külső segítséget hívnak.

Mi meg tátott szájjal csodálkozunk, mivé lett nemzeti ünnepünk, mennyire nem arról szól a dolog, amiről kellene. Csak egy dolog vígasztal. Könnyen lehet, hogy a lengyelek és a franciák a végén jót söröznek együtt, aztán hazamennek.

Mi meg itt maradunk.

Nemzetközi puccskísérlet zajlott ellenem – mondta Orbán Viktor a tegnap frakcióülésen. És azt is, hogy ebben része volt a CNN-nek, valamint külföldi és hazai diplomatáknak is.

Nézzük meg, van-e valami valóságalapja a történetnek. A kormányt valóban támadta a nemzetközi sajtó, de nem emlékszem olyanra, aki a miniszterelnök személyét kritizálta volna. Döntéseit, politikai irányát igen, de erre fel kell készülnie annak, aki politikusnak megy. És Orbán több mint húsz éve a politika első vonalában van.

Kimondottan meglepő, hogy a CNN-t hozta fel, a hírcsatorna hitelességét nagyon kevesen kérdőjelezték meg eddig. Sokkal hihetőbb lett volna, ha baloldali lapokra hivatkozik, azokban tényleg voltak kemény kritikák.

Ahol igazán keményen nekitámadta, az az Európai Parlament volt. De – mint a nevében is benne van – a parlament éppen a politikai viták helyszíne, itt pártcsaládok vívják szokásos ideológiai harcukat. Amiben elsősorban különbözik a magyar országgyűléstől az, hogy itthon gyakorlatilag kétpólusú lett a politika, és mindig az diktál, aki többségben van.

Brüsszelben viszont több pólus létezik, és egyik sincs többségben. Ezért több helyről érkeztek a kritikák, és csupán a Fidesz pártcsaládja védte meg valamennyire a magyar miniszterelnököt, meg persze az elenyésző kisebbségben lévő, euroszkeptikus szélsőjobb. De utóbbi mindenkit megvéd, aki az EU-t kritizálja.

Az igazi súlyos kritikákat az Európai Bizottság fogalmazta meg, amely hangsúlyozottan nem politikai alapon dönt. Ők a jogszabályoknak, a tényeknek hisznek, és ezek alapján hozzák meg döntéseiket. Nem Orbán személyét támadták, hanem döntései egy részét.

De miből is jöhetett Orbán kijelentése, amikor puccskísérletről beszélt? A puccs olyan esemény, amikor az érvényes törvényeket megsértve valakik erőszakkal mozdítják el a törvényes hatalmat.

Könnyen lehet, hogy Olaszországra asszociált, ahol Berlusconit lemondásra kényszerítették. De ez a forgatókönyv nálunk teljesen kizárható. Egyrészt, Orbánnak tényleg erős a felhatalmazása, erősebb, mint talján barátjáé volt. Másrészt Olaszország tagja az eurózónának, így az ottani gazdasági lépések közvetlen hatással vannak a közös pénzre. Plusz Olaszország ma is az EU nettó befizetője, és ha csődbe megy, azt az Unió is megszenvedi.

Magyarországra mindez nem vonatkozik. Ha Brüsszel úgy látja, hogy reménytelen a helyzet, az ország nem fordul vissza a szakadék széléről, akkor van rá esély, hogy legyintenek, és magunkra hagynak. És ezt nem a többi uniós ország, hanem mi szenvednénk meg igazán.

Mi lehetett az oka a kijelentésnek? Mert jóhiszeműen elhihetjük, hogy véletlenül nem történik ilyen, ez elő lett készítve. Igaz, hogy egy zárt frakcióülésen hangzott el, de azt mindenki tudja, hogy onnan bőven van kiszivárogtatás.

Ha tudatos, előkészített cselekedetnek fogjuk fel, akkor arra juthatunk, hogy támogatóinak akart üzenni. Azoknak, akiket elsősorban Orbán neve villanyoz fel, nem a Fidesz. A közvélemény-kutatási adatok szerint 2010-ben a Fidesz 2,5 millió szavazója közül legalább egymillió nem a pártra, hanem Orbánra voksolt. És őket akarja megerősíteni elkötelezettségükben azzal, hogy az ellenség támadását vizionálja, azt, hogy sötét erők sötét eszközökkel akarják őt eltávolítani a helyről.

De van még egy olvasat. Az, hogy Orbán tényleg elhiszi ezt az egészet. Hogy szövetkeztek ellene, és semmi más szándékuk nincs, mint hogy őt elmozdítsák. Ami már komolyabb aggályokat vet fel. Hiszen csak olyan ember ellen szervezkednek a „sötét erők”, akit veszélyesnek tartanak. Tehát elhiszi, hogy ő egy elkötelezett, a jó oldalon álló harcos, akik küzd az alattomos ellenséggel. Ez viszont már nem politikai kategória, itt másféle szakemberekre van szükség.

Bacsó Péter Tanú c. filmjében megmutatják a Rákosit jelképező Bástya elvtársnak az előre kidolgozott koncepciós per anyagát. Ő megdöbbenve látja, hogy abban nem szerepel semmiféle merényletkísérlet ellene, és ekkor teszi a címbeli kijelentést. Mert aki ellen nem szervezkednek, azt nem tartják erős és veszélyes ellenfélnek.

És akinek állandó ellenségképre van szüksége, az mindig megtalálja azt, aki ellen küzdhet. Ha nem a külföldben, akkor a hazai pályán. Ha nem az ellenzékben, akkor saját pártjában. Volt erre már jó néhány példa a magyar történelemben.

Tegnap kíváncsian olvastam az elemzéseket, számításokat, cáfolatokat és visszacáfolatokat arról, hogy hányan is voltak a szombati, békemenetnek nevezett demonstráción. Ebbe nincs értelme belemenni, úgysem tudnék igazságot tenni, a lényeg, hogy sokan voltak, többen, mint az ellenzéki tüntetéseken.

Azzal sem akarok különösebben foglalkozni, hogy kikből tevődött össze ez a tömeg, egyetlen dolog biztos, és már sokan le is írták, hogy a Fidesz komoly mozgósítási potenciállal rendelkezik, és birtokában van az ehhez szükséges infrastruktúrának is.

Inkább azon morfondíroznék el, milyen szándékok vezettek idáig, és milyen következményekkel számolhatunk. A szándék egyértelmű volt, demonstrálni azt, hogy a kormánypártnak még mindig nagyobb tábora van, mint az ellenzéknek. De ha ennyiből állt volna a dolog, akkor csak egy ismert állapotot mantráztak volna újra és újra.

Mert senki sem vitatja, hogy valóban így van. A közvélemény-kutatási adatok is ezt mutatják. De mutatnak mást is, a támogatottság egyértelmű csökkenését. Alapvető szempont a politikai kampányok tervezésénél, hogy meg kell határozni az elsődleges célcsoportot, azt, ahol a legnagyobb eredményt lehet elérni a legkisebb anyagi és szellemi ráfordítással.

Ez a csoport pedig a saját tábor. A még meglévőket meg kell erősíteni szimpátiájukban, a közben távozottakat pedig vissza kell csalogatni. És ehhez nincs jobb eszköz, mint feléleszteni az együvé tartozás élményét. A Fidesznek ez nagyon jól ment ellenzékben, valószínűleg ráébredtek, hogy kormányon is meg kell és meg lehet csinálni, és csak nyerhetnek vele.

A belföldre sugárzott üzenet tehát az, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, érdemes köztünk maradni, mi vagyunk a nyerő erő. És azt is tudjuk a politikából, hogy valóban létezik a nyerteshez húzás jelensége. Egyszerűen az emberek szeretnek oda tartozni, ahol sokan vannak, és ahol sikerekre számíthatnak. Még ha ez a siker olyannyira közvetett is, mint a politikai életben.

De mindennek van egy nagyon komoly hátulütője, amivel eddig sem foglalkozott a Fidesz, így most sem érdekli. Mégpedig az állandó készültség és az ellenségkeresés. Mert itt nem csak a kormányt is Orbánt ajnározták, szidták és gyalázták a hazai ellenzéket, a sajtót, mindenkit, akinek más a véleménye. És megkapta a magáét az EU és az IMF is, és egyre hangosabban lettek azok a jelszavak, amiket eddig csupán a szélsőjobbtól hallhattunk. Miközben Orbán éppen Barrosóhoz készül pénzért kuncsorogni.

Ezek az indulatok, és a velük szemben a másik oldalon feléledt és megerősödött érzelmek azonban rossz irányba viszik a hazai közhangulatot. Jó tíz éve zajlik a gyűlölködés a két oldal között, és erre tesznek még rá egy lapáttal a felfokozott indulatok. Gondoljunk bele, mi lesz itt, ha a Fidesz elbukja a következő választást. Az a legkevesebb, hogy a tábor megkérdőjelezi a választások tisztaságát.Vagy mi lesz akkor, ha megnyeri. Még erősebb letámadás, még erősebb kisajátítása mindennek, már ha marad addigra valami.

Nem vagyok idealista, de inkább valamiféle közmegegyezés felé kellene haladni, és talán a legutóbb mért 57 százaléknyi bizonytalan egy részét is lehetne aktivizálni. Mert így lassan elfogy a politikai elit legitimációja, és az állampolgárok kis részének bizalmát fogják élvezni. Még inkább, mint most.

A demonstrációnak volt persze másik célja is, üzenni akartak a külföldnek, az EU-nak és mindenféle nemzetközi szervezetnek. Hogy az Orbán-kormány erős felhatalmazással rendelkezik, és maga mögött tudja az emberek bizalmát.

Erre azonban nem volt semmi szükség. A külföld soha nem vitatta a választási eredményeket, az erős felhatalmazást. És az biztos, hogy ettől nem enyhül meg sem az Európai Bizottság, sem az IMF, sem az USA. Ők ugyanis nem a politikai hatalmat kritizálják, hanem annak lépéseit. És ebben ez a demonstráció sem fogja majd vissza őket.

Ha valaki látta Orbán egy évvel ezelőtti fellépését az Európai Parlamentben, és látta a mait is, szinte két különböző embert láthatott. Tavaly még egy energikus, önmagában bízó, és mindenkivel harcba szállni készülő politikus próbálta kiosztani a képviselőket, most egy beletörődő embert láthattunk.

A kettősség persze másban is megmutatkozott. Tavaly önmagát és kormányát Magyarországgal azonosította, most ezt már nem lépte meg. Inkább az előző kormányok felelősségét hangoztatta, mondván, mekkora szarban hagyták az országot, és hogy mekkora munkát kellett elvégeznie. És célzott arra, hogy a sok munka közben becsúszhattak hibák, amiket készek kijavítani, ha megmondják, melyek is azok.

De volt más kétarcúság is. A parlamenti ülésteremben minden feltétel nélküli kijelentéseket tett az Európai Bizottsággal való együttműködésre, ezt azzal indokolta, hogy Magyarország demokrácia, és a demokrácia értékeit fontosnak tartja. Előtte azonban a Bild Zeitungnak azt mondta, nem az érvek, hanem a hatalom előtt hajlik meg.

A parlamentben aztán rendesen kiosztották, az Európai Néppárt lagymatag támogatása kevés volt ennek kompenzálására. Sőt, némi obstrukció is felfedezhető volt, a semmitmondó hozzászólásokkal az időt akarták húzni.

Pedig Orbán valószínűleg azt hitte, éppúgy megússza, mint tavaly. Akkor néhány kisebb dogot módosítottak a médiatörvényen, és a kritika el is hallgatott. Most hiába fejezte ki együttműködési szándékát, és ígérte meg az eljárások alapját jelentő törvények módosítását. Ebben a helyzetben már kevés volt.

Persze, a vitának nem sok következménye lesz, szépen elbeszélgettek, elvitatkoztak. A lényeg ott lesz, amikor teljesíteni kell az Európai Bizottság felszólításait, erre egy hónapjuk van.

De a fentebb említett kettősség azt mutatja, egyáltalán nem változott meg Orbán magatartása. Másként beszél az európai politikusok között, hiszen szüksége van a támogatásukra, És másként üzenget haza, a választóknak. Kint együttműködést ajánl és megértést kér, itthonra szól az a mondata, hogy csak a hatalom és nem az érvek előtt hajlik meg.

Most már azt is el tudom képzelni, hogy a mártír szerepére pályázik. Mert, hogy ő meg akarta védeni Magyarországot, de a külföldi összeesküvők nem adják fel, és továbbra is az ország szuverenitását támadják.

Orbán taktikája kint nem jött be. Itthon egyébként még bejöhet.

A politikai haszonszerzés akár racionális lépés is lehetne egy csökkenő népszerűségű kormánypárttól, ha közben nem táncolnánk a szakadék szélén. Mert ha az IMF-fel gyorsan és könnyen menne a megegyezés, akkor Orbán szembemenne sok éves kommunikációjával, mint írtam előző bejegyzésemben.

Ma reggeli interjújában azt mondta, ha az IMF irányítása alá kerül az ország, akkor itt nincs szükség nemzeti érzelmű emberekre. Szerintem az a mondat a magatartásának lényege. Olyan sokszor hangoztatta, hogy meg kell őriznünk függetlenségüket, hogy ma már ennek a gondolatnak a rabja.

És ezzel a kurucos magatartással támogatói egy részét is meg tudja őrizni, sőt, talán még a jobbikosok szimpátiájára is számíthat. Erről szól ez az egész történet, hiszen Orbán most főleg az EU-szkeptikusok, a mindenféle külföldi együttműködést elutasítók támogatásában bízhat. Jól mutatják ezt az internetes kommentek is.

De megéri-e mindez azt, hogy az ország közben szép lassan csődbe megy? Közel már az az idő, amikor – megállapodás hiányában – elszalad a forint árfolyama, és 500 körül lesz az euró, 600 körül a benzin. De ez – úgy tűnik – Orbánnak nem érdekes, ő csak a politikai hasznot nézi.

De van egy másik lehetőség. Annyira elszakadt a valóságtól, hogy mindent elhisz Matolcsynak, hiszi, hogy jó állapotban van az ország, és jön a fellendülés. És saját személye elleni támadásként éli meg a kritikákat, márpedig, mint tudjuk, ő tévedhetetlen és soha nem hazudik. És ha a valóság nem egyezik meg az elképzelt dolgokkal, akkor nem az elképzeléseket, hanem a valóságot kell hozzáigazítani.

Orbán már nem képes ebből az álomvilágból kilépni. Kérdés, hogy a Fidesz meddig lesz hajlandó asszisztálni ehhez. Mert ők is féltik azért a saját egzisztenciájukat, és nem valószínű, hogy a bukásba is követik majd vezérüket.

De miközben ezt a bejegyzést írom, jön a hír, hogy Barroso nem kapta meg Orbán levelét, a levél tartalmáról egyelőre csak a miniszterelnök bejelentéséből tudunk. Így van egy újabb lehetőség, a belföldi és külföldi kettősbeszéd. De ez már régebben sem jött be, szerintem most sem lesz eredményes.

Szinte elsikkadt a karácsonyi cikkrohamban a hír, hogy pénteken idő előtt távozott hazánkból az EU és az IMF küldöttsége. Persze, születnek az elemzések, de azt nem tudom, hányan is olvasgatják ezeket a bejgli-ajándék-bevásárlóroham szemantikai univerzumába beleveszettek közül.

Pedig komoly a helyzet, és sokan látják már a spájzban az államcsődöt. Tényleg közel lehet, de inkább nézzük a lehetőségeket, amelyekről sokan írtak már.

De előtte hadd utaljak előző bejegyzésemre, mert ebből kell kiindulni. A mindenhonnan begyűjtött, elvett, lenyúlt pénzek csak ideig-óráig segítik tömködni a lukakat, rövid időn belül megint csak ott vagyunk, mint előtte, ráadásul kisöpörtük és feléltük a tartalékokat.

Szóval a lehetőségek. Van egyszer ugye az, hogy állampapírokat adunk el, de a ez már egy hónapja sem volt sikeres. A veszélyeztetettség miatt ugyanis olyan magas a kamat, hogy nem veszik őket.

Fel lehet használni a jegybanki tartalékot. Könnyen lehet, hogy erre megy ki a játék, nem véletlenek a Simor András elleni támadások, és az új jegybanki törvény sem. Ezzel azonban az utolsó fillérig elköltenének mindent, és valószínűsíthető a néhány hónappal elcsúsztatott államcsőd.

Vagy meg lehet egyezni az EU-val és az IMF-fel. A két szervezet kedvező kamattal adja a hitelt, cserébe viszont szigorú feltételekhez kötik. Ráadásul Orbán és a kormány is arcát veszítené, hiszen ez már mindenképpen véget vetne a gazdasági szabadságharcnak, bárhogyan is kommunikálják.

A feltételek tényleg szigorúak, hiszen ki kell venni például az egykulcsos adót a kétharmados törvények közül, azért, hogy a következő kormánynak – bárki is legyen az – legyen mozgástere. Le kell szállni a magán-nyugdíjpénztárakról, fel kell hagyni az unortodox gazdaságpolitikával, vissza kell vonni a jegybanktörvényt, és le kell mondani az MNB és a PSZÁF összevonásáról.

Az ország, és benne a lakosság számára a harmadik megoldás lenne a legkevésbé rossz. Igen, legkevésbé rossz, mert komoly megszorításokkal járna.

Politikai szempontból Orbánnak viszont ez a legrosszabb. El kellene mondania a saját őszödi beszédét, erre nem sok esélyt látok. De talán ha beismerné tévedését, és megpróbálná az egészet ráterhelni jobb kezére, még nagyobb veszteség nélkül jönne ki a dologból, maximum új jobb kezet kellene keresnie.

Vagy vállalja, hogy lemond, és akkor 2014-ben jó eséllyel térhetne vissza, miután valaki más meglépi a fájdalmas lépéseket, helyette.

Vagy marad a konfliktusok mellett, és simán belevezeti az országot az államcsődbe, ebben az esetben azonban negatív jelzőkkel kerülne bele a történelembe.

A jelek most azt mutatják, Orbán megpróbálja a lehetőségeket ötvözni. Nem véletlen, hogy Lázár János azt mondta, szó sem volt az MNB és a PSZÁF összevonásáról. Dehogyisnem volt szó róla. Így azonban a megegyezés felé vihetik a dolgot, de most úgy tűnik, marad a sok kárt okozó gazdaságpolitika.

Január 10-e után folytatják az egyeztetést, addig még sok minden változhat, de a tét most már sokkal nagyobb, mint OV személyes pályafutása. Csak remélhetem, hogy ezt ő is belátja, és nem túl későn.

Az EU elődje a gazdasági együttműködés miatt indult el az 50-es évek végén, az alapítók azt ismerték fel, hogy ha a világgazdaságban meg akarják tartani vezető szerepüket, akkor össze kell rakniuk, amijük van. Termelési kapacitást, tudásbázist, erőforrásokat. Mert már akkor szorított a tengertúlról érkező árudömping.

Az első lépés a vámhatárok eltörlése volt, ennek okát is könnyű belátni. Hiszen az árut nem csak megtermelni kell, hanem eladni is, és akkor lehet eladni, ha minősége és – főként ára – versenyképes a közösségen kívülről érkező termékekkel. Amiket aztán jó nagy vámokkal sújtottak, miközben a vámunión belül mozgó árukat ez nem terhelte.

Nincs most elég hely arra, hogy végigvegyük az EU fejlődését, de az is nyilvánvaló volt, hogy a leszakadó térségeket fejleszteni kell. Az EU így bevezette a szolidaritás elvét és az elmaradott térségeket támogatta rendesen. És támogatja ma is, a jövő év végén lejáró hétéves költségvetésben komoly tételek szerepelnek a 2004-ben és a 2007-ben csatlakozott országok részére.

Azt csak megemlítem, hogy közben a politikai együttműködést is erősíteni akarták, akarják, és ennek is a kívülről jövő kihívások az okai. Ezért erősítették meg az Európai Parlament hatásköreit, és tettek kezdeményezéseket a közös külpolitika kialakítására.

Mert a tagállamok külön-külön nem fajsúlyosak a formálódó új világrendben. Nagyságrendekkel kisebb a lélekszámuk és gazdasági, katonai potenciáljuk, mint mondjuk az USA-nak, Kínának, Indiának, és az újabban felfelé törekvő dél-amerikai országoknak.

Együtt viszont már komoly tényezőnek számítanak, ehhez viszont a tagállamoknak fel kellene adniuk szuverenitásuk egy részét. Egyébként ezt már néhány esetben meg is tették. Például a gazdasági verseny, a vámok, a környezetvédelmi előírások, stb. közös szabályozásában.

Vannak azonban olyan területek, ahol a tagállami kormányok sokkal keményebben védik saját hatásköreiket. Ilyen pld. a külpolitika, ahol jelenleg is megmaradt a függetlenség nagy része, és a nemzetgazdaságok szabályozása. Utóbbi egyébként elég széles választékot kínál az Unión belül. Az angolszász országokban a – némileg korlátozott – piaci vezérlés működik, Franciaországban az állam súlya nagyobb, az északi államokban a neokorporativizmus, és még lehetne folytatni a sort.

A nagy gondot éppen az jelenti, hogy az eltérő gazdaságpolitikák eltérő teljesítményt hoznak, és a tagállamok között, bizony, komoly szintkülönbségek vannak. Eltérő méretű az egy főre jutó GDP, a költségvetési hiány, az államadósság. És ebből következően eltérő a nemzeti valuták súlya és stabilitása is.

Már, ahol ezek megmaradtak. Hiszen az euró bevezetése után kisebbségbe szorultak azok az országok, amelyek nem a közös fizetőeszközt használják. De hiába hívják eurónak a pénzeszközt, ha annak értéktartását a tagállamok nem tudják garantálni, éppen saját gazdaságuk teljesítményének ingadozása miatt.

Ezért van, hogy a görögök, a spanyolok, lassan az olaszok is segélyekre szorulnak, mert költségvetési hiányuk és magas államadósságuk húzza lefelé az euró árfolyamát és megingatja stabilitását.

Tehát itt kőkemény közgazdasági dolgokról van szó, a rosszul teljesítők húzzák magukkal az eminenseket is. Utóbbiak állampolgárai persze joggal háborognak, hogy az általuk befizetett adóból segítik ki a költségvetési fegyelmet lazán kezelőket, de ez kényszerhelyzet. Ugyanis ha ők buknak, bukik az euró és az eurózóna is.

Ezért volt tervben jó ideig a gazdaság közös szabályozása, egyébként vannak már most is közös szabályok, főként az eurózónán belül. Ilyen, hogy a költségvetési hiány nem lehet magasabb a GDP három százalékánál, az államadósság meg a 60 százalékánál. A gazdasági válság aztán felülírta ezeket a számokat, és az Uniónak nincs a kezében semmiféle eszköz, hogy az eurózónához tartozó országok felelőtlen gazdálkodását szankcionálja.

Ehhez kellene a közös gazdaságpolitika, de a nemzeti kormányok olyan erősen tiltakoznak, hogy bevezetésére jó ideig nem lesz esély. Ugyanis éppen azok a lehetőségek tűnnének el a tagállami kormányok kezéből, amelyekkel saját politikájukat akarják érvényesíteni.

Bármilyen érdekes, Orbán Viktor tavaly év végén, az uniós elnökség átvétele előtt éppen a közös gazdaságpolitika kialakítása mellett szólalt fel. De jött megint a válság, és a terv a szólamok szintjén maradt, tegyük hozzá, nem a magyar kormány hibájából.

Szóval, megoldásra van szükség, de a megoldás esélye egyre kisebb. Nem véletlen, hogy maga Delors is azt írja, hogy inkább a tagállamok közötti koordinációt kellene erősíteni, de ez nesze semmi, fogd meg jól. Márpedig ha az EU belezuhan a saját maga és a világválság által ásott szakadékba, az a tagállamokra is katasztrofális hatással lenne.

Ugyanis ne legyenek kétségeink, az uniós szabadpiacok és támogatások nélkül hazánk is csődközelbe kerülne. A teljes önállóság ugyanis a mai világban, egy olyan, exportra alapozó gazdaság mint a miénk esetében nem megvalósítható.

Az authark (teljesen önálló) gazdasági modell már az ókori görög városállamokban sem működött.