Szegény, idealista ókori görögök. Szókratész, Platón, Arisztotelész, hogy csak az ismertebbeket idézzem fel. Ők még úgy gondolták, hogy ha valaki hatalmat akar, akkor azzal van egy célja. Platón adja Szókratész szájába a szavakat Az állam c. művében, miszerint a hatalom azért kell, hogy megvalósítsuk a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, és még folytathatnám.

Alkottak is állammodelleket, megnevezték azokat, akik alkalmasak lennének a közös ügyek szolgálatára. Érdekes, hogy Platón el tudta képzelni az állam irányítóiként a filozófusokat, a katonákat, az arisztokratákat, csak a politikusokat nem. Őket ki kell zárni a hatalomból – írta.

Arisztotelész ennél is tovább ment, az általa elképzelt mindhárom három állammodellnek megalkotta a pozitív és negatív változatát is. Így a királyság sötét oldala a türannisz, az arisztokráciáé az oligarchia, a politeia államformáé a demokráciáé. Utóbbi azért, mert a demokráciában fennáll a veszély, hogy a tanulatlan és befolyásolható, választásra jogosult polgárok tanulatlan, arra érdemtelen, demagógiával operáló alakokat válasszanak meg. És ez a többség diktatúrájához vezet.

A demokrácia a későbbi korokban is negatív fogalom volt, egészen addig, amíg Montesquieu a felvilágosodás korában meg nem alkotta elméletét a hatalmi ágakról, és azok szétválasztásáról. Ma úgy mondanánk, hogy a hatalmat kordában tartó fékek és egyensúlyok rendszerét állította össze, ami aztán modellül szolgált a feudalizmust levetkőző, alakuló demokráciák, elsősorban Anglia, és az új alapokon induló Egyesült Államok számára.

És, hogy miért is hozom ezt elő? Mert mára elfelejtettük ezeket az évszázados, és bevált értékeket. Politikusaink sorra azokat a hibákat követik el, amelyektől az ókori filozófusok óvták saját korukat. Igaznak bizonyult Platón jóslata, Arisztotelész negatív demokráciaképe a szemünk előtt jött létre.

És mindezek alapja az, hogy az általunk kitermelt politikusi réteg elfelejtette, hogy a hatalom csupán eszköz ahhoz, hogy megvalósítsa, vagy legalábbis minden erejével azon legyen, hogy megvalósítsa a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, stb.

És a hatalom mára már nem eszköz lett, hanem cél. Amikor a jelenlegi miniszterelnök nyolcévnyi ellenzéki szerep után hatalomra került, úgy érezte, elérte a célját. Övé a hatalom. És a több majd csak jön magától. Hát nem, és ha ezt Arisztotelész látná, a fejé verné a falba, hogy vannak, akik semmiből sem tanulnak.

Létezik a hatalom édes mámora – mondják azok, akik belekóstoltak. Amikor bármit megtehet az ember. De épp itt van a dolgok lényege. Arisztotelész demokráciamodelljében a demagógiával többséget szerzett és hatalomra került társaság megvalósítja a többség diktatúráját. Montesquieu elméletben a hatalom nem korlátlan, írott és íratlan szabályok határolják be mozgásterét. Amit még az abszolút döntéshozói többség sem ír felül. Nem azért, mert nem tehetné meg. Pont azért, mert megtehetné, de nem teszi. Mert ők a demokrácia elkötelezettjei.

Egyre távolabb kerülünk a felvilágosodástól, és egyre messzebb sodródunk vissza az időben. Nem csak párszáz évet, hanem olyan 2200-at. Hogy megvalósítsuk az ókori filozófusok legrosszabb rémálmait.

Platón csettintene egyet az ujjával, és azt mondaná: én megmondtam.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer vitába kell szállnom Bächer Ivánnal. De most muszáj, még ha ő nem is nagyon fogja olvasni ezt a kis írást. Bächer a nol.hu-n tegnap közzétett jegyzetében azt írja, hogy Orbán Viktort semmi más nem vezérli, csak a saját zsebe. És, hogy ezen kívül semmi más nem érdekli.

Szerintem ez így túl egyszerű. Jó, persze, gyarapodik a miniszterelnök és családja vagyona, de ezt ő inkább kellemes mellékhatásnak tekinti, ami amúgy jár neki, hiszen úgy érzi, az elmúlt évtizedekben folyamatosan a haza üdvén dolgozott, és ezért azért jár némi ellenszolgáltatás.

De Orbánnak küldetéstudata van. Az volt már a 90-es évek elején is, semmi más nem vezérelte, mint hogy hatalomra kerüljön. Ezért döntött úgy, hogy felhagy a liberális nézetekkel, és jobbra, a konzervatív oldalra csúszik át, mert az MDF zuhanása után ott látta esélyét, hogy nagy kormánypártot csináljon a Fideszből. Először a kisgazdákkal és az MDF-fel, majd később a KDNP felé kacsintgatott, 2006-ban már velük indult a választásokon. Kellett az ideológiai töltet, hiszen neki olyan soha nem volt.

Amikor 2002-ben elveszítette a választásokat, úgy érezte, hogy sötét és alattomos erők szövetkeztek ellene, ellene, akinek az a hivatása, hogy miniszterelnök legyen, mint ezt egy interjúban ki is fejtette. Ezek a sötét erők aztán nyolc évig tartották őt elzárva a hatalomtól, pedig meg volt győződve arról, hogy az őt illeti, Hiszen ki mást, mint azt, akinek történelmi feladata, és küldetése, hogy vezesse ezt a népet.

2010-ben valóra vált az álma, ő valószínűleg úgy érezte, hogy győzött az igazság. Ezért volt, hogy megfogalmazták a NENYI-t, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét hirdették meg, hogy villámgyorsan nekiálltak új alkotmányt írni, amit azért neveztek el alaptörvénynek, hogy szakítsanak a múlttal.

Orbán szerint a magyar nép a hosszú küzdelem után végre megtalálta igazi vezérét, így szakítani kell mindennel, ami akkor történt, amikor őt megfosztották a hatalomtól. És úgy érezte, joggal várja el, hogy ünnepeljék és tiszteljék őt, hiszen hosszú küzdelem után a kezében az eszköz, hogy történelmi tetteket hajtson végre. Minden más ebből következik.

Szerintem megdöbbenve szembesült azzal, hogy a jobboldali többségű Európai Parlamentben nem fogadták őt megkülönböztetett tisztelettel. És azzal is, hogy az Európai Bizottság csuklóból utasította el első gazdasági tervét, miszerint engedélyezzék, hogy 7-8 százalékra elengedje a költségvetés hiányát. Ha ezt engedélyezik, nincs különösebb gond, és nyugodtan lehet elmúltnyolcévezni.

Nem jött be, nem vette számításba, hogy Európa rendesen bepánikolt az ír, az izlandi és a görög események után, és nem volt hajlandó engedni. Ebből aztán következtek az ad-hoc jellegűm át nem gondolt, pillanatnyi megoldást jelentő lépések, amikkel még mélyebbre fúrta magát az ország a recesszióba.

A politikában nincs értelme a mi lett volna ha.. jellegű kérdéseknek. De biztos vagyok abban, hogy ha ma Európában és főleg Magyarországon a kozmopolitizmus, a liberalizmus lenne népszerűbb ideológia, Orbán lenne az első, aki ezeket a zászlókat lobogtatná.

Semmi más szándéka nincs, mint hogy történelmi tetteket hajtson végre, és belekerüljön a történelemkönyvekbe. Mert neki küldetése van, ez a feladata. Semmi más nem számít.

Az Egyesült Államokban alapvetésnek számít, hogy az elnökválasztást a belpolitikai kérdések döntik el. Az átlag amerikait ugyanis nem érdekli Európa, Ázsia, a világ tőlük távol eső része. Azért most ez is szerepet játszhatott, úgy is mondhatnám, a galambok legyőzték a héjákat.

Hiszen Obama bejelentette, kivonja katonáit Irakból, Afganisztánból, meg akar békülni Iránnal, jobban bízik a tárgyalásos technikákban, mint az amerikai életeket és dollármilliárdokat követelő fegyveres jelenlétben.

Ami kétségkívül vonzóbb lehetett, mint Romney harcos kiállása, a republikánus jelölt keményebb fellépést akart Iránnal szemben, és folytatta volna a konfrontatív külpolitikai stílust. Nem véletlen, hogy Izrael az az ország, amelyik a legkevésbé örülhet most a demokraták győzelmének, mert a korábbi erőteljes, fegyveres amerikai támogatás csökkenni látszik, ami Izraelt is békülékenyebb magatartásra inti. Persze, majd a jövő mutatja meg, kinek is lett volna igaza.

De néhány szót a belpolitikáról. Obama négy éve alatt szakított a meggyökeresedett hagyományokkal. Nagy küzdelem árán bevezette a kötelező egészségbiztosítást, sokat tett az esélyegyenlőségért és a kisebbségi jogok érvényesítéséért.

Vagyis mindazt megcsinálta, amit a republikánusok és az ultrakonzervatívok elleneztek. Nem véletlen, hogy azokban az államokban érte el a jobb eredményeket, ahol színesebb a társadalom szociális összetétele, és ahol lazább az életfelfogás.

Romney ennek éppen az ellenkezőjét képviselte, ő a déli farmerek, olajmilliárdosok életfelfogását közvetítette. A blogszférában már meg is jelentek azok a kommentek, amik szerint a latinok és az afroamerikaiak választották meg Obamát, a „fehér amerikaiak”  inkább Romneyra szavaztak.

Ebbe a vitába nem mennék most bele, inkább a gazdasági részét nézném meg a dolgoknak. Obama továbbra is pórázon akarja tartani a gazdasági szereplőket, vigyázva arra, nehogy újabb válságba sodorják az országot. Romney viszont a vadkapitalizmus híve, és teljesen kivonná az államot a gazdaság szabályozásából.

Azt nem tudom, hogy ennek mekkora szerepe volt a választásokban, valószínű, hogy Obama gazdaságpolitikája nagyobb biztonságot ígért, mint republikánus ellenfeléé. Nem véletlen, hogy az európai országok többsége fellélegzett, mert egy újabb amerikai válság komolyan veszélyeztetné a kínlódó Európa helyzetét.

Éppen ezért nekünk is üdvözölni kellene Obama megválasztását, hiszen a biztonságosabb amerikai gazdaság Európán keresztül nekünk is nagyobb mozgásteret és kevesebb kockázatot jelent.

Persze, értem én, ha a magyar kormány nem jár örömtáncokat, hiszen a magát jobboldalinak és konzervatívnak nevezett Fidesz természetes szövetségesei a republikánusok lennének. De azért meg kell azt is nézni, hogy a magyar kormány gazdasági elképzelései inkább Obama nézeteihez közelítenek, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről.

Obama ettől függetlenül nem volt nagy elnök, és várhatóan ezután sem lesz az. Nem tartják jó taktikusnak, és a szemére vetik, hogy túlságosan akadémikus a gondolkodása. Úgy tűnik, az amerikaiak a kisebbik rosszat választották, ami azért ismerős érzés lehet nekünk is.

Nem múlt el nyomtalanul Orbán Viktor egy héttel ezelőtti látogatása a szombathelyi kormánypárti képviselők feje fölül. Nem csupán azokra a fotókra gondolok, ahol büszkén pózolnak a miniszterelnök aurájának szélén, és nem is csak a látogatás közben tett bejelentésekre, amiket sietett üdvözölni a közgyűlés Fidesz-frakciója.

Hanem a stílusra. A szerdai közgyűlés elején olyan történt, amire eddig nem volt példa. Puskás Tivadar polgármester jó tíz percig sorolta az elmúlt egy hónap sikereit, eddig megelégedtek azzal, hogy írásban számoljanak be a két ülés közti eseményekről.

Persze, ez nem a képviselőknek szólt, ők jól tudják, mi történt és miért. Elsősorban a sajtónak, mégpedig azért, hogy ezek az események, bejelentések még egyszer megjelenjenek a helyi sajtóban. Meg, persze, azoknak a választópolgároknak, akik nézték a netes közvetítést, azért, hogy jobban agyukba vésődjenek ezek a dolgok.

De ott volt a polgármester stílusváltása is. Eddig konszolidált, békülékeny volt, sőt, nem felejtette el megemlíteni, ha az előző városvezetésnek is szerepe volt valamilyen, most megvalósult sikerben. De a közgyűlésen keménykedett, simán elvette a szót a győzelmi jelentéseket kritizáló ellenzéki képviselőktől.

És ez a konfrontatív stílus meg is maradt egy darabig, egészen addig, amíg ki nem esett szerepéből, a hosszú ülés vége felé ismét természetes mentalitása kerekedett felül.

Amíg azonban ezeket be lehet tudni a politikai marketing előretörésének, addig voltak itt komolyabb dolgok is. Emlékezzünk csak, hogy az országgyűlésben a húzós ügyeket egyéni képviselői indítványként terjesztik be, sokszor az utolsó pillanatban állítanak be kötetnyi mennyiségű módosító javaslattal. Ha ezeket az ügyeket a kormány terjesztené be, akkor a törvény szerint hosszú egyeztetési folyamatot kellene indítani, az egyéni indítványokra ez nem vonatkozik.

Ráadásul így sem az ellenzék, sem a sajtó nem tudja érdemben elemezni és adott esetben kritizálni a javaslatokat. És ez most fokozottan megjelent a szombathelyi közgyűlésben.  Az egyik legfontosabb napirendi pontról, a járási hivatalok kialakításáról, és a vagyonátadásról szóló előterjesztést sem adták ki időben, sőt az ülés elején még sokszorosították azt.

Így a Fidesz-többségen kívül más nem nagyon ismerte, mi van abban, és miről is fognak szavazni. Pedig a városvezetés részéről többször is elhangzott, hogy hosszú és komoly munka eredménye a javaslat, mégsem látta azt senki.

Mint ahogyan a Városfejlesztési Kft. sorsáról szóló anyagot sem. Ezt ráadásul zárt ülésen tárgyalták, így a sajtó most csak találgathat, egy dolog biztos, hogy az ügyvezetőt közös megegyezéssel menesztik, és hathavi bérét kapja meg végkielégítésként.

Persze, könnyű dolga van a Fidesznek az országgyűlésben és a közgyűlésben is, meghatározó többségük miatt simán átnyomnak mindent a parlamenten és a testületen is. Ez a nyilvánvaló arrogancia eddig Szombathelyen nem volt érzékelhető, az országgyűlésben persze igen, és most itt is megjelent.

Azt hiszem, jogos a feltételezés, hogy Orbán (vagy Hende Csaba) csapata kezelésbe vette a helyi politikusokat. Kíváncsian várom, hova fajul ez az egész.

Persze, némi malícia volt bennem, az első mondat írása közben. Ez az egész kijelentés ugyanis nem más, mint hogy hivatkozási alapot teremtsen a fő mondanivalójához, mármint, hogy el kell gondolkodni az elnöki rendszeren.

Nézzük meg ezt a jóléti állam, munkaalapú társadalom szembeállítást. A jóléti állam klasszikus fogalmában azt jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye jó, magasak a bérek, az állam nagyon sok szolgáltatást (egészségügy, oktatás, kultúra) ingyen, vagy minimális térítés ellenében nyújt állampolgárainak. Ám ennek van ára is, a magas adók, amit az állampolgárok be is fizetnek, mert látják az ellenszolgáltatást.

A jóléti állam valóban gondokkal küzd, de ezek nem most jelentkeztek, hanem jó harminc éve. Ez a konstrukció magában foglalja az állam magas szintű beavatkozását a gazdasági, pénzügyi folyamatokba, sőt, a gazdasági szereplők (cégek) nagy része állami, vagy részben állami tulajdonban is van.

Ennek a modellnek, amit akár keynesizmusnak is nevezhetünk, a válsága már a 80-as években elkezdődött. Az ok egyszerű: a technikai fejlődés, elsősorban az infokommunikációs téren, a transznacionális vállalatok (nálunk inkább multiknak hívjuk őket) megerősödése. Magyarul: a globalizáció.

A globalizált térben ugyanis az állam nehezen boldogul, ha gazdaságot, cégeket is kell irányítania. Az állam alapvető tulajdonsága az, hogy lassú. Mire végigmegy egy döntés a bürokrácián, az már el is avul.

Ezt a problémát először az Egyesült Államok és Anglia ismerte fel. A baloldalinak nem mondható Ronald Reagan és Margaret Thatcher szakított először a Keynes-féle jóléti modellel, ám ők az állam szerepvállalásának csökkentésében látták a megoldást. Ezt nevezték el neoliberalizmusnak, amit Nyugaton inkább neokonzervativizmusként emlegettek.

Ennek a lényege az állam kisebb szerepe, a privatizáció, a gazdaság erősítése, a jóléti szolgáltatások csökkentése, illetve fizetőssé tétele. Ha Orbán erre gondolt, mint munkaalapú társadalomra, akkor jó úton jár, csak néhány évtizeddel elkésett.

(Zárjelben jegyzem meg, ez még nem lenne probléma, úgy tűnik, minden társadalomnak végig kell járnia az evolúciót. A Nyugatnak erre bő kétszáz éve volt, nekünk eddig bő húsz. Ebből a szempontból nem vagyunk lemaradva.)

A bő négy éve zajló pénzügyi, gazdasági válságnak nem ez a modell volt az oka, hanem a pénzpiac felelőtlen, gátlástalan magatartása. A globális pénzpiacra ma már nincs ráhatása egyetlen kormánynak sem, az működik a saját érdekei szerint, nincs tekintettel még az államcsődökre sem.

A válság utáni, nyugati államosítás csupán a bajba került bankokat, biztosítókat érintette, de a megállapodások szerint ezekből is ki fog farolni az állam, amint rendbe teszik őket. A bankokra ugyanis szükség van, nélkülük egyetlen gazdaság sem működőképes. Ma már nem csak a beruházások, de maga a termelés is hitelek segítségével történik.

Ha mindezt végiggondoljuk, így már kevésbé érthető Orbán kijelentése. Nálunk ugyanis éppen fordított folyamat játszódik le, államosítunk, szétterítjük az állami szerepvállalást, emeljük az adókat, és egyre inkább a fizetős kategória felé csúsztatjuk a közszolgáltatásokat (felsőoktatás, egészségügy).

Úgyhogy, ezt az egész kijelentést nem lehet másnak tekinteni, mint egy lufinak, amit fel kellett röptetni. Tesztelvén a közvéleményt. Hiszen ki nem örül annak, ha kis országunk ad tanácsokat a nagy, fideszes terminológia szerint kizsákmányoló, és egy vidéki kócerájt elvezetni sem tudó Európai Uniónak.

Ez csak a politikai játék része, kell valami gumicsont. Persze, egy félmondattal azért ki kell fejeznem reményemet, hogy a munka alapú társadalom Orbánnál nem közmunka alapú társadalmat jelent.

Ennél fontosabb az elnöki rendszer említése, mint ami kívánatos lenne. Kis szarkazmussal azt is írhatom, ennél szabadabb keze Orbánnak már nem lesz, mint most van. A parlamenti kétharmaddal azt visz át akár ez nap alatt az országgyűlésen, amit csak akar. A fékek és ellensúlyok rendszerét már kiiktatta, pedig a nyugati mintájú elnöki rendszerekben ez nagyon működik.

Hacsak nem Putyin Oroszországára gondolt, ami érthető is némileg, hiszen rokon nép, félázsiai származékok ők is, mi is, mint ezt nem is olyan régen megtudtuk.

Mire kellene akkor Orbánnak az elnöki rendszer? Valószínűbb, hogy a négyévenkénti választások eredményeit akarja súlytalanná tenni. Úgy látszik, még az új választási törvénnyel lejtőssé tett pályát sem érzi elég biztosnak ahhoz, hogy megtartsa a hatalmát.

De idáig talán nem menne el. Inkább a közbeszédet akarja tematizálni, hogy inkább ezzel foglalkozzon a média, és az egyre erősebb blogszféra. És ne más ügyekkel foglalkozzanak.

Most jövök rá, én is ezt teszem, ahelyett, hogy mondjuk az IMF bűnbakként való beállításával, az EU elleni hangulatkeltéssel foglalkoznék, vagy azzal, hogy Orbán elszólta magát: az IMF hitel azért is kell, hogy a lejáró adósságokat finanszírozni tudjuk.

Ügyes.

Bajnai Gordon visszatér a politikába, és október 23-án jelenti be ezt a Milla rendezvényén – írja a hvg.hu. A lap által idézett elemzők szerint Bajnai célja az, hogy létrejöjjön a parlamenten kívüli ellenzéki szervezetek összefogása, és az MSZP-t is együttműködésre kényszerítse.

Sokan leírták már, a Fidesz által összetákolt új választási rendszerben csak az ellenzéki összefogás hozhat bármilyen reményt az Orbán-kormány leváltására. Eddig csupán a Milla és a Szolidaritás jelezte, hogy erre készek, de az MSZP-től távol tartanák magukat, az LMP még keményebben fogalmazott, ők nem szövetkeznek a szocialistákkal.

Az MSZP-sek egyébként – úgy tűnik – meg vannak győződve arról, hogy a kormányváltás egyedül is sikerülhet nekik, ahogyan nemrégiben olvastam valahol, ha Mesterházy reggel belenéz a tükörbe, a következő miniszterelnököt látja.

Tegyük fel, hogy az MSZP reményei bejönnek. Nem valószínű, de tegyük fel. Ekkor tulajdonképpen folytatódna a közel húszéves váltógazdálkodás, egyre mélyebbek lennének a politikai árkok, és egyre nagyobb a kölcsönös gyűlölet. Valószínűleg ezt is meg akarja előzni Bajnai, amellett, hogy nem akarja magán viselni a szocik egyes rétegekben a mai napig érezhető elutasítását.

Mert mire is készül? A Milla és a Szolidaritás közös rendezvényén bejelenti, hogy visszatér a politikába, amihez egyébként megvan a háttere is, a Haza és Haladás Alapítvány az elmúlt években rengeteg, valóban figyelemreméltó szakpolitikai elemzést és programot készített.

Ráadásul Bajnai – hiába az ellene zajlott, és most valószínűleg megújuló hecckampány – nem járatta le magát, kormányzati tevékenységét még Orbán is megdicsérte, igaz, csak külföldön.

Így a szociknak azzal kell szembesülniük, hogy tényleg egyedül lesznek, és ez a lépés rákényszerítheti őket arra, hogy beálljanak Bajnai mögé. Ezzel azt is kommunikálhatják, hogy nem a hatalomvágy, hanem az ország érdekei vezetik őket. A parlamenten kívüliek is közölhetik, hogy nem hódoltak be az MSZP-nek, hiszen ők Bajnait támogatják, a szocikkal egyenlő partnerként.

A közvélemény-kutatási adatokból az mindenesetre lejön, hogy az MSZP nélkül nem lehet leváltani a Fidesz-kormányt, a széles összefogás pedig a társadalmi bázis miatt fontos. Így talán az LMP is belátja, hogy elegáns távolságtartása csak az 5-6 százaléknyi mandátumra lesz elég, már ha egyáltalán.

Bajnai talán úgy látja, hogy ez a megfelelő megoldás, egy igazi win-win játszma, legalábbis a demokratikus ellenzéki oldalon. Maximum nem lesz miniszterelnök Mesterházyból. Na, bumm.

Sok minden történt a hosszú, forró nyárban, és sokáig hallgatott ez a blog. Nem azért, mert nem lett volna miről írni, sőt. Csak egyszerűen kapkodtam a fejemet, és ámultam a történéseken, mert egyszerűen hihetetlenek voltak. De nem hagyhatom, hogy a politika úgy folyjon el mellettem, hogy még csak meg sem próbálok egy kis kavicsot vetni belé.

És íme, eljött az idő, most, hogy Gyurcsány úgy gondolta, nagy beharangozással előkészített éhségsztrájkba kezd a Kossuth téren. Éppen ott, amit néhány éve éppen miatta foglaltak el, és szartak, hugyoztak össze. De nem is a helyszín a lényeges.

Hanem maga az akció. Mert, hogy amikor ezt ő – vagy valamelyik tanácsadója – eldöntötte, egyszerűen nem vette figyelembe a való világ eseményeit. Nevezetesen azt, hogy egy ilyen akció akkor sikeres, ha az akciózó örvend némi népszerűségnek. És szimpátiát tud kelteni maga, és ebből adódóan az ügy iránt.

Hát, ez nem jött be, néhány nyugdíjastól, meg néhány ellendrukkertől eltekintve. De miért is? Gyurcsány azt hiszi, hogy őt elismerik, hogy számolnak vele, hogy rövidesen komoly tábora lesz. Egyszerűen nem lép ki a saját kis világából, ahol a hozzá kötődő és tőle függő párttársak ezt sulykolják az agyába. És ezért számára ez a valóság.

Éppúgy, mint Orbán, igaz, a miniszterelnöknél éez már sokkal súlyosabb fokozatot ért el. Szemrebbenés nélkül hamisítja a tényeket, állít mindenki által ismert valótlanságokat. Mert azt hiszi, ő ezeket valósággá tudja tenni, csak akarni kell, és elég, ha állandó harcban áll az ellenséggel. Ami lehet Gyurcsány, Bajnai, EU, IMF, tökmindegy.

Neki sincs sok kapcsolódása már a valósághoz, a különbség annyi, hogy Gyurcsánynak talán van még esélye, hogy ezzel szembesüljön. Figyelem, nem azt írtam, hogy hatalomra kerüljön, hanem rádöbbenjen a valós helyzetére. Orbánnak már nincs, ő már átköltözött az unortodox Mátrixba, ahonnan nincs visszatérés.

Össze van kötve kettőjük sorsa. Talán van, aki emlékszik rá, hogy a szocik annak idején – állítólag – a harcos, lendületes, karizmatikus Orbán ellen emelték fel, és állították ki Gyurcsányt. Fel is vette a harcot, győzött is, de bele is bukott. És ezzel vissza is adta a hatalmat Orbánnak. Tiszta sor, egyszer az egyik, egyszer a másik, van ilyen Unortodoxián kívül is.

De közeledik a vége. Már mindketten egy másik világban élnek, elszakadva a valóságtól, pretoriánusokkal véve körbe magukat, mint annak idején a késő római császárok. Elzárva a véresen komoly dolgoktól.

Gyurcsány szép lassan nevetségessé teszi magát, és nemsokára Orbánnak is ez lesz a sorsa. Már ez is lenne, ha nem ő irányítaná ezt az országot, és mindez nem lenne véresen komoly. Igazi shakespeare-i küzdelem. A tragikomédiák közül.

Maga a történet a Medián legújabb közvélemény-kutatásával kezdődött, ami azt mutatja, hogy romlik a kormány megítélése, a kormánypárti politikusok egyre hátrébb kerülnek a népszerűségi listán. A Fidesz folyamatosan veszít támogatottságából, az ellenzéki pártok pedig egyre népszerűbbek lesznek, ha nem is ugyanabban az arányban.

Ezek a tények. És akkor nézzük meg, hogyan tálalják ezt az internetes portálok. Kezdjük a kutatást megrendelő HVG-vel. A cikk címe: Medián: Mesterházy utolérte Orbánt. A lap ezt találta fontosnak kiemelni az eredményekből, el kell ismerni, ez valóban fontos és elgondolkodtató fejlemény. Ugyanezt a címet adta cikkének a Népszava is.

A két legnagyobb internetes portál teljesen másként értelmezte a dolgokat. Az origo ezt a címet adta: Medián: Tízéves mélyponton a Fidesz. Az Index cikkének címe: Medián: Messze még az MSZP a Fidesztől. A Népszabadság így írt: Medián: zárul az olló a Fidesz és az MSZP között, a Magyar Nemzet pedig így: Magabiztosan vezet a Fidesz, küszöb alatt a Gyurcsány-párt.

Szóval, ahány lap, annyi értelmezés. Persze, a cikkekben már kifejtik a kutatás eredményeit, de ennyi is elég a manipulációhoz. Mert változnak az olvasási szokások, egyre rövidebb cikkek kellenek, egyre figyelemfelhívóbb címek. Utóbbiak azért is fontosak, mert sokan csak azt olvassák el. És ha megnézzük még egyszer az idézett címeket, azok értelme teljesen eltérő.

A baloldalinak számító lapok címei a Fidesz népszerűségének csökkenését, és ez ellenzék erősödését, a jobboldalhoz soroltaké a Fidesz előnyét mutatják. Számomra érdekes egyébként, hogy a Magyar Nemzet megemlíti Gyurcsány pártját, ami valóban a küszöb alatt van, és így egyáltalán nem számottevő. De úgy látszik, náluk még mindig Gyurcsány a fő ellenfél.

Ennyi bőven elég a manipulációhoz, mindkét oldal megnyugtatja a maga szimpatizánsait, egyúttal biztatja is őket. Az már más kérdés, hogy ezzel tovább mélyítik a szakadékot a két tábor között, és erősítik a bizonytalanok bizonytalanságát.

Göncz Árpád még a 90-es évek elején, köztársasági elnökként nyilatkozta, hogy újságolvasással kezdi a lapot. És négy-öt újságban is elolvassa az őt érdeklő cikkeket, mert azok átlagából tud következtetni a valóságra. Én sem tudok mást ajánlani a politika iránt érdeklődőknek.

Akár még igaza is lehetne Selmeczi szóvivőnek abban, hogy a gazdasági válságból a pártok is vegyék ki a részüket. Orbán Viktor csütörtökön beszélt arról, hogy 2013-ban és 2014-ben vonják meg a pártoktól az állami támogatást.

A támogatást mindig a legutóbbi országgyűlési választások eredményei alapján osztják el, az elért eredmények alapján. Azt viszont kevesen tudják, hogy nem csak a parlamentbe bekerült pártok kapnak támogatást. Azok is, amelyek nem érik el ugyan az 5 százalékos parlamenti küszöböt, de a listán legalább 1 százalékot szereztek. Mondjuk, ennek nincs különösebb jelentősége jelen esetben, de ez a támogatásara szolgál, hogy a látható támogatottsággal rendelkező parlamenten kívülieknek is legyen esélyük a megmaradásra.

Az elmúlt két napban sokan írtak arról, hogy a pénzmegvonás hogyan teszi tönkre az ellenzéket. Hát, nagyon, ez kétségtelen. A pártok költségvetésének meghatározó részét fedezi az állami támogatás, persze, vannak eltérések. A Fidesz büdzséjének 85, a KDNP költségvetésének 90 százaléka származik az államtól. A Jobbiknál ez 89, az LMP-nél 88 százalékban jelentkezik. Egyedül az MSZP tudott több külső támogatást mozgósítani, náluk 65 százalékot jelentett tavaly az állami apanázs.

Persze, ezeket az adatokat fenntartással kell kezelni, hiszen a pártok hallgatólagos beleegyezése miatt átláthatatlan és követhetetlen a pártfinanszírozás minden részlete. De kétségtelen, hogy állami támogatás nélkül a vegetálás szintjére kerülnének a pártok, esélyük sem lenne arra, hogy bent maradjanak a köztudatban, a parlamenti szereplés ehhez kevés.

Azért zseniális a húzás, mert úgy tűnhet, hogy a Fidesz saját magán szorít a legnagyobbat, hiszen ők jövőre közel egymilliárdos összegről mondanának le. És most nyugodtan, hátradőlve mosolyoghatnak azon, hogy az ellenzék harsányan tiltakozik, amin aztán a választópolgárok jól felháborodnak, mondván, a pártok az államon élősködnek.

A Fidesznek, persze, nincs aggódnivalója, hiszen az állami megrendeléseken felhizlalt oligarchájuk nemzeti nagytőkéseik simán kipótolják a kiesett bevételt. A pártok mögött mindig is volt holdudvar, akikkel win-win alapú játékot játszottak. Vagyis mindkét fél profitált belőle.

Dávid Ibolya korábbi kijelentésének biztosan volt valós alapja. Az MDF egykori elnöke azt mondta, a kormánypártok és az ellenzék 70-30 arányban osztoznak az állami költségvetésből szivárgó pénzeken. Mostanra viszont ez az arány a 100-0 arány felé közelít, a Fidesz mindent visz.

Így valóban ellehetetlenülnek az ellenzéki pártok. Úgy tűnik, a Fidesz Orbán Viktor nagyon fél a 2014-es választási vereségtől, és mindent elkövet, hogy előre eldőljön a verseny. A választókerületek átszabása, a választási törvény módosításai, és most az állami finanszírozás befagyasztása mind ebbe az irányba mutatnak.

De ne legyenek kétségeink, könnyen lehet, hogy a ciklus végén gyorsan módosítják ismét a törvényt, és visszaállítják az állami támogatást, de csak akkor, ha az több hasznot hoz nekik, mint ellenfeleiknek. Mint ahogyan tették ezt a „pofátlan” végkielégítések 98 százalékos különadójával. 2014-től ez már nem érvényes, mert akkor kell majd a saját embereik egy részét végkielégíteniük, hiszen jóval kevesebb országgyűlési képviselő lesz. És a j mamelukokat nem engedhetik el kistafírungozás nélkül.

Nem akarok azon elmélkedni, hogy mi a különbség egy kisdoktori disszertáció és egy főiskolai szakdolgozat között. Van különbség, de a lényeg ugyanaz. A plagizálás mindkét írásműnél bűn. És innen nézve sincs sok különbség. Gyurcsány valószínűleg könnyebben végezte el a főiskolát a többieknél, mert szerepe volt a KISZ-ben. Schmitt könnyebben kapta meg a doktori címet, mert tisztsége volt a MOB-ban, és különben is ismert ember volt. Hátszél és következmény mindkettőnél.

A különbségeket máshol kell keresni. Egyrészt Gyurcsánynál nem bizonyosodott be a plágium, ennek ellenére a jobboldal már tényként kezeli a dolgot, és ez átszivárgott a köztudatba is. Schmitt ügyét csak akkor hozta nyilvánosságra a HVG, amikor bizonyítékaik voltak, a jobboldal mégis túl sokáig védte őt. Gyurcsánytól azt követelik, bizonyítsa be, hogy nem plagizált, Schmittet arra biztatták, védje meg magát.

Kövér László szerint senkiházi tollforgató terroristák, akik nyilvánosságra hozták Schmitt plágiumát. A Hír Tv bizonyítatlan vádjait viszont tényként kezeli a jobboldal és annak sajtója.

Mi is jön le ebből? Egy jól szervezett karaktergyilkosság, ami nem is olyan ritka a mi kis politikai életünkben. Ha – tegyük fel -, Gyurcsány tisztázza magát, akkor is rajta ragad a bélyeg, Schmittet pedig valóságos Grál-lovaggá avatták a lemondása után. Persze, erről szól a politika, legalábbis az a része, amibe nem nagyon szeretünk beletekinteni. A machiavellizmus máig is élő eszme, alkalmazzák is rendesen. A cél szentesíti az eszközt, ugye.

A cél mindkét esetben ugyanaz volt. A célszemélyt el kell tüntetni a politikából. Schmittnél valamennyire sikerült, de ő azért ott lesz a háttérben, a MOB-nál megtartotta tisztségét. Gyurcsány teljesen ki akarják golyózni, ha ügyesek, vagy ha Gyurcsány bénáskodik, sikerül is. De menjünk vissza a hasonlóságokhoz. Elképesztő, mennyire hasonlítanak Gyurcsány reakciói Schmittéhez. Tagadás, értetlenség, fenyegetőzés. És lehet, hogy ezért lesz hasonló a sorsuk.

De ha már a célokat említettük, próbáljuk megnézni, mi lehetett az ok. Schmittnél nem kellett karaktergyilkosság, megtette azt ő maga. Az évtizedeken át tartó simulékonysággal, a színek változásával, a lojalitás magas fokával. De ez még elment volna, viszont a sorozatos „álamfői” bakik, és az aláírógép szerepének vállalása miatt kellett eltávolítani.

Azt valószínűleg senki sem gondolta azonban, hogy milyen lavinát indít el a dolog, pedig a jobboldal bosszúvágya érzékelhető volt. Elsőre az nem világos, miért éppen Gyurcsány. Hiszen nincs komoly pozíciója, egy, a mérésekben alig megjelenő párt vezetője, akinél az is kétséges, bejut-e 2014-ben a parlamentbe. De sokak, és valószínűleg a Fidesz-vezérkar (OV) szemében is, ő az igazi ellenség, a baloldal vezéregyénisége, akinek ahhoz is volt mersze, hogy nem csupán egy tévévitában, de egy választáson is legyőzze Orbánt. Úgy érzik, ha ő eltűnik, akkor minden sima, és kellemes lesz.

Tegyük hozzá, azért Gyurcsány is magas labdákat dobott fel. Nem is annyira a suta és elhibázott védekezésére gondolok, hanem arra, hogy korábban is sikerült már negatív képet mutatni magáról, ami ha a saját híveket nem is bizonytalanítja el, de az ellenfél kezében gyilkos fegyver lehet. És az ő kiiktatásával több célt is elérnek. Megszabadulnak az ősellenségtől, bebizonyítják, hogy a másik oldalon is vannak plagizálók, és megint csak el tudnak mondani mindenféle negatív dolgot a baloldalról.

És, hogy a baloldalnak miért lenne jó, ha Gyurcsány eltűnne? Megszabadulnának az őszödi rémtől, és láthatóan az MSZP arra számít, hogy a DK-sok visszatérnek és visszahozzák azt a 3 százaléknyi potenciális szavazót is, akit elvittek. Nem tudom, megfordult-e Gyurcsány fejében a távozás gondolata. De nem tartom valószínűnek, hiszen ezzel azoknak kedveznek, akik őt a pokolba kívánják. Jobb- és baloldalról egyaránt.