Jobb időkben a politikai hatalom eszköz ahhoz, hogy valamit megvalósítsunk. Rosszabb korokban csupán maga a cél, mindennek az alfája és az omegája.
Szegény, idealista ókori görögök. Szókratész, Platón, Arisztotelész, hogy csak az ismertebbeket idézzem fel. Ők még úgy gondolták, hogy ha valaki hatalmat akar, akkor azzal van egy célja. Platón adja Szókratész szájába a szavakat Az állam c. művében, miszerint a hatalom azért kell, hogy megvalósítsuk a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, és még folytathatnám.
Alkottak is állammodelleket, megnevezték azokat, akik alkalmasak lennének a közös ügyek szolgálatára. Érdekes, hogy Platón el tudta képzelni az állam irányítóiként a filozófusokat, a katonákat, az arisztokratákat, csak a politikusokat nem. Őket ki kell zárni a hatalomból – írta.
Arisztotelész ennél is tovább ment, az általa elképzelt mindhárom három állammodellnek megalkotta a pozitív és negatív változatát is. Így a királyság sötét oldala a türannisz, az arisztokráciáé az oligarchia, a politeia államformáé a demokráciáé. Utóbbi azért, mert a demokráciában fennáll a veszély, hogy a tanulatlan és befolyásolható, választásra jogosult polgárok tanulatlan, arra érdemtelen, demagógiával operáló alakokat válasszanak meg. És ez a többség diktatúrájához vezet.
A demokrácia a későbbi korokban is negatív fogalom volt, egészen addig, amíg Montesquieu a felvilágosodás korában meg nem alkotta elméletét a hatalmi ágakról, és azok szétválasztásáról. Ma úgy mondanánk, hogy a hatalmat kordában tartó fékek és egyensúlyok rendszerét állította össze, ami aztán modellül szolgált a feudalizmust levetkőző, alakuló demokráciák, elsősorban Anglia, és az új alapokon induló Egyesült Államok számára.
És, hogy miért is hozom ezt elő? Mert mára elfelejtettük ezeket az évszázados, és bevált értékeket. Politikusaink sorra azokat a hibákat követik el, amelyektől az ókori filozófusok óvták saját korukat. Igaznak bizonyult Platón jóslata, Arisztotelész negatív demokráciaképe a szemünk előtt jött létre.
És mindezek alapja az, hogy az általunk kitermelt politikusi réteg elfelejtette, hogy a hatalom csupán eszköz ahhoz, hogy megvalósítsa, vagy legalábbis minden erejével azon legyen, hogy megvalósítsa a közjót. A köz javát, a közösség jobb életét, a közös érdeket, stb.
És a hatalom mára már nem eszköz lett, hanem cél. Amikor a jelenlegi miniszterelnök nyolcévnyi ellenzéki szerep után hatalomra került, úgy érezte, elérte a célját. Övé a hatalom. És a több majd csak jön magától. Hát nem, és ha ezt Arisztotelész látná, a fejé verné a falba, hogy vannak, akik semmiből sem tanulnak.
Létezik a hatalom édes mámora – mondják azok, akik belekóstoltak. Amikor bármit megtehet az ember. De épp itt van a dolgok lényege. Arisztotelész demokráciamodelljében a demagógiával többséget szerzett és hatalomra került társaság megvalósítja a többség diktatúráját. Montesquieu elméletben a hatalom nem korlátlan, írott és íratlan szabályok határolják be mozgásterét. Amit még az abszolút döntéshozói többség sem ír felül. Nem azért, mert nem tehetné meg. Pont azért, mert megtehetné, de nem teszi. Mert ők a demokrácia elkötelezettjei.
Egyre távolabb kerülünk a felvilágosodástól, és egyre messzebb sodródunk vissza az időben. Nem csak párszáz évet, hanem olyan 2200-at. Hogy megvalósítsuk az ókori filozófusok legrosszabb rémálmait.
Platón csettintene egyet az ujjával, és azt mondaná: én megmondtam.